szerda

A csóka lányok

Egy asszonynak volt egyszer tizenkét leánya. Ez a tizenkét leány olyan
szájas, vakmerő volt, hogy az anyjuknak egy szavát sem fogadták meg,
s annyit nyelveltek egymással, hogy egy óráig sem volt csendesség a
háznál. Az anyjuk egyszer úgy elkeseredett, hogy azt találta mondani:

- Immár a fülem is tele van a lármátokkal, adja isten, hogy
változzatok mind csókákká.

Hát a tizenkét leány egyszeribe csókává változott, s ahogy kinyitotta
az ajtót, a tizenkét csóka úgy kirepült rajta, hogy a szemét is majd
kiverték. Ki a házból, fel a levegőbe, éppen a felhőkig. Az asszony
kiállott az ajtó elé, s látja, hogy azok a csókák egyszer még alább
szálltak, aztán megkerengték magukat a ház fölött, s avval eltűntek
napnyugat fele. Nekifogott búsulni, hogy neki már leánya egy sincs,
bár egy megmaradott volna a tizenkettő közül. Bánta, hogy úgy
megátkozta őket, de már nem volt mit tenni, s elgondolta magában,
hogy az isten nem ok nélkül verte meg a leányait, akik annyi szép
intése után neki soha egyetlen szavát sem fogadták meg.

Amikor a tizenkét leány odalett, az anyjuk éppen gyermeket várt,
s mikor az ideje eljött, született egy szép fiúgyermeke. Mikor ez
a fiú nagyobbacska lett, kérdi az anyjától:

- Hát, anyám, nekem sohasem volt egy testvérem se? Az annyi idős
asszonyoknak, mint kigyelmed, öt-hat gyermeke is van a faluban.

Azt mondotta az anyja:

- Nekem, fiam, nem volt több gyermekem rajtad kívül.

De a fiú későbben hallotta a faluban, hogy neki még volt tizenkét
leánytestvére, s azok mind csókává változtak, s úgy elrepültek,
hogy hírüket sem hallották.

- Na, anyám - azt mondja egyszer a fiú -, hallottam a faluban, hogy
nekem volt tizenkét leánytestvérem. Ha törik-szakad, addig meg nem
nyugszom, amíg őket fel nem találom, akármelyik szegletében legyenek
a világnak.

Az anyja váltig marasztalta, mondogatta, hogy ne menjen, mert
kifogy belőle is, de mikor látta, hogy nincs kivel beszélni, jól
feltarisznyálta, s útnak indította.

Megy, megy a fiú hetedhét országon is túl, hegyeken-völgyeken,
havasokon-tengereken, kősziklákon keresztül. Egyszer, amint megy,
meglát messze-messze egy kőszikla havas aljában egy remeteházat.

- Ó, bár én ma estére ahhoz a remeteházhoz érkezhetnék - azt mondja
magában.

El is érkezett oda estére s bement. Hát ott egy olyan öregasszony
lakott, akinél öregebbet még életében nem látott. Így köszönt neki:

- Adjon isten jó estét, anyámasszony!

Az asszony fogadja a köszöntést, s azt mondja:

- Köszönd, fiam, hogy anyádnak szólítottál, mert különben hidd meg,
hogy elnyeltelek volna téged egészben ebben a szempillantásban. Mit
keresel te itt, ahol emberi teremtés soha sem jár?

A fiú elbeszélte, hogy ő tizenkét leánytestvérét keresi, akik csókává
változtatva elrepültek.

- Jól van - azt mondja az öregasszony -, holnap reggel majd tudakozunk
valamit felőlük.

Jó vacsorát készített a fiúnak, ágyat is vetett neki s lefeküdtek.
Jó reggel, hogy felkelnek mind a ketten, az öregasszony kivesz a
ládából egy sípot, kiáll a fiúval az ajtó elé s megfújja. Hát amennyi
csúszó-mászó állat van a világon, mind a ház körül terem, hogy ellepték
kereken az egész térséget. A vénasszony tudakozódik, kérdezősködik
ezektől a csúszó-mászó állatoktól, hogy nem hallottak-e valami hírt
olyan tizenkét csókáról, akik soha a többi csókasereg közé nem
elegyednek, hanem örökké külön járnak magukban. De az egész sereg
mind azt felelte, hogy ők soha még hírt sem hallottak afféle
csókákról. Akkor a vénasszony szavára valamennyi csúszó-mászó
hazatakarodott. A fiú is elbúcsúzott tőle, s ismét útnak indult.

Ment, ment, mindaddig ment, míg estére elért egy másik remeteházat
a kősziklahavas derekában. Bement abba is, s hát abban a másiknál
egy még sokkal vénebb asszonyt lát. Köszön neki illendőképpen:

- Jó estét adjon isten kegyelmednek, anyámasszony!

- Köszönd, hogy anyádnak szólítottál - azt mondja a vénasszony -,
mert különben a medvékkel szaggattattalak volna szét. De mi járásod
van neked itt, ahol emberféle, mióta itt lakom, még eddig soha meg
nem fordult?

A fiú elbeszélte, hogy mi járatban van.


- Jól van, fiam - azt mondja a vénasszony -, bízom benne, hogy holnap
reggel csak hallunk valamit a testvéreidről. Hanem most egyél, s aztán
feküdj le. Tudom, meg is éheztél, meg is fáradtál erősen a véghetetlen
hosszú úton.

A fiú jól megvacsorázott, aztán lefeküdt, s egy-kettőre úgy elaludt,
mintha éppen agyonütötték volna.

Másnap reggel felkölti a vénasszony, kiáll vele az ajtó elé, s megfújja
a sípját. Hát amennyi négylábú állat van a világon, mind ott termett
egy félóra alatt. A szegény fiú, mikor meglátta őket, szinte lerogyott
ijedtében.

- Azt kérdem én tőletek - azt mondja a vénasszony a négylábú
állatoknak -, nem tudtok-e valamit arról a tizenkét csókáról, akik
örökké csak magukra járnak, s a többi nagy csókasereg közé soha nem
vegyülnek?

- Nem tudunk bizony mi semmit, nem is hallottunk soha senkitől
legkisebb hírt sem felőlük - mondták a négylábú állatok.

A vénasszony intett nekik, s egytől egyig mind elszéledtek,
hazatakarodtak a maguk helyére.

A fiú erősen megbúsult, hogy itt sem hallhatott semmi hírt a nénjei
felől. Megköszönte a szállást a vénasszonynak, s jó remény fejében
tovább folytatta útját.

Ment, ment egy kénköves tó mellett, s azon túl egy örökké égő hegy
mellett, ment mind tovább s tovább, s egy nagy kőszikla tetős
tetejében ismét meglát egy remeteházat. Megkettőzteti a lépéseit,
hogy estére odajuthasson, s el is érkezett oda. Bemegy, hát ott a
másik kettőnél is vénebb asszonyt talált.

- Szerencsés jó estét adjon isten kigyelmednek, anyámasszony! - így
köszöntött reá, de most immár nagyobb bátorsággal, mint a két elsőnél.

- Köszönd, hogy anyádnak szólítottál - azt mondja a vénasszony -,
különben a sasokkal tépettelek volna széjjel. Mi járásbeli vagy te
ezen a helyen, hol emberi lélek még sohasem járt rajtad kívül?

A fiú itt is elbeszélte, hogy ő mi járásbeli volna.

- Ne búsulj semmit, fiam - azt mondja a vénasszony -, nekem erős
reménységem vagyon, hogy holnap hallunk valamit a te nénjeidről.

A vénasszony jó vacsorát adott a fiúnak, puha ágyat készített, s maga
is lepihent.

Mihelyt megvirradt, a vénasszony a fiút szépen felköltötte, kivett
a ládából három sípot, s kiállt az ajtó elébe. Ott fújni kezdte a
legkisebb sípot, s arra a legapróbb szárnyasállatok egyszerre mind
ott termettek. Megfújja a második sípot is, s akkor eléjönnek a
középnagyságú szárnyasállatok. Megfújja a harmadik sípot is utoljára,
s akkor a legnagyobb szárnyasállatok a világ minden részéből odagyűlnek
nagy sereggel, hogy az ember szeme nem lephette el.

Széjjelnéz a vénasszony a töméntelen seregen, s azt mondja nagy
bosszúsan:

- Még egy híja van a seregnek, úgy látom.

Csakhamar jött is egy holló, de annak vérezett a szárnya.

Azt nem nézte a vénasszony, hanem csak megpirongatta, hogy a
parancsolatra így elkésett a többi madaraktól.

- Ne bánts engem - azt mondja a holló -, ne bánts, nem vagyok én
hibás. Mindjárt megmondom az okát is, hogy miért késtem el a többi
madárseregtől. Mihelyt a sípszót meghallottam, egyszeribe mint a nyíl,
olyan sebesen kezdettem repülni errefelé. De utamban megláttam egy
szörnyű nagy veres tornyot. Az a torony olyan magas volt, hogy a
gombja, egészen aranyból, száz öllel is felül ért a felhőkön. Én
abban a toronyban olyan csókacsárogást, csevegést hallottam, hogy
ahhoz foghatót még soha eddigelé. Azért megállapodtam egy kevés
ideig, leszálltam egy virágos almafára, ott a toronyhoz közel, s
ott hallgattam egy kicsinyég azt a különös csárogást s azt a sok
csevegést. Míg ott üldögéltem, hallottam, hogy mit beszélnek a
jövő-menő emberek ott a torony körül. Azok azt beszélték, hogy abban a
toronyban tizenkét csóka lakik néhány esztendőtől fogva. Sokszor mind
a tizenkettő megkerüli a tornyot nagy lármával, csácsogással, sokszor
tizenegy elmegy eledelt keresni, a tizenkettedik meg otthon marad,
hogy vigyázzon, s ügyeljen ott, de azokhoz emberi teremtésféle soha
fel nem mehet. Amíg én ott hallgatóztam, egy vadász reám irányozta
puskáját, s eltörte az egyik szárnyam hegyét. Emiatt lassabban tudtam
csak repülni, ez az oka, hogy elkéstem a többi társamtól.

A holló megmondta azt is, hogy melyik szegletében van a világnak az a
veres torony, amelyet ő látott.

- No, jól van - azt mondja az öregasszony -, nincsen semmi hiba, éppen
ez kellett nekünk is. Ti immár, többi szárnyas, elmehettek.

El is mentek azok mind, ahonnan jöttek. A vénasszony egy darabocska
vékony csontot adott a fiúnak, s azt mondta neki:

- No, te fiú, mindeddig hiába fáradtál, de most már nem lesz hiábavaló
a te fáradságod, mert nem sok idő múlva megtalálod a te nénéidet.
Mikor azt a veres tornyot eléred, ezt a két darab csontot támaszd a
torony oldala mellé, s gondolj reám. Meglátod, hogy abból a két darab
csontból egy szempillantás alatt olyan irgalmatlan hosszú lajtorja
lesz, hogy te azon bátran felhághatsz éppen arra a helyre, ahol a
tizenkét csóka lakik.

Elment hát a fiú, s hosszú, terhes utazás után reátalált a veres
toronyra, s amint a vénasszony meghagyta volt neki, a torony
tövéhez állította a két kicsiny darab csontot. Akkor reágondolt
a vénasszonyra, s a két kis csontból lett egy véghetetlen hosszú
lajtorja, s a fiú felhágott azon éppen oda, ahol a csókák vertek
szállást maguknak. Tizenegy csóka oda volt éppen eledelt keresni,
csak egy maradt otthon őrzőnek, de az az egy nem csóka, hanem szép
leány képében. Ahogy a fiú bement a nagy, tágas hajlékba, a leány
először egy kicsit megijedt, de csakhamar nekibátorodott, s beszédbe
eredt a fiúval, s rendre minden házi dolgokat megmutogatott neki, s
elbeszélte, hogy a tizenkét testvér, amíg a toronyból eledelt keresni
jár, mindig szárnyas csóka, de mikor visszajönnek, csak átalbukik a
fején mindegyik, s leányokká változnak. A fiú is elmondta, hogy mi
járásbeli, s azt is, hogy ő éppen testvére a leányoknak, s azért jött,
hogy őket felkeresse s hazahívja, s most immár valahára, sok sanyarú
utazás után rájuk akadt szerencsésen.

Egyszer csak messziről valami nagy csárogást hallanak, s azt mondja a
leány a fiúnak:

- Bújj csak el egy kis időre, ahova lehet, mert jönnek a nénéim. S
ha hirtelen meg nem mondhatom, hogy ki vagy, a szemedet is kivájják,
kivált a legnagyobbik igen mérges.

A leány elrejtette a fiút, éppen a hetedik szobába, s rázárta az
ajtót. Nemsokára megérkezett a tizenegy csóka, általbuktak a fejükön,
s lett belőlük tizenegy leány. Ki-ki leült a maga helyére, s aztán
járkálni kezdtek ide s tova. Egyszer azt mondja a legnagyobb leány
haragosan, fintorogva:

- Mi dolog lehet ez? Én idegenszagot érzek! - tapodni kezdett
mérgesen, mindent hányt-vetett a házban, s szembefogta a kisebb
leányt, mondaná meg, honnan van az az idegen bűz.

A kisebb leány lecsendesítette a nénjeit, s így szólt hozzájuk:

- Tudjátok, nénéim, mikor apánk házától eljöttünk, anyánk akkor
gyermeket várt, s nemsokára született egy fia. Az a fiú nőtt, megnőtt
nagyra, s elindult tűzön-vízen, az életét is kockára tette, hogy
minket felkeressen, apánkhoz, anyánkhoz hazavezéreljen. Sok sanyarú
utazás után itt most reánk talált, itt van, de én elrejtettem, nehogy
hirtelenében bántsátok, amíg meg nem tudjátok, ki ő, s miért jött.

Erre a leányok úgy megörvendtek, hogy ugrálni kezdtek örömükben,
előhozták a fiútestvérüket a rejtekből, s mind rendre ölelgették.
Mikor elbeszélte a fiú érettük tett sok sanyarú utazását, mind sírni
kezdettek. Immár az volt hátra, hogy induljanak hazájukba. De előbb
felfogadták, hogy ezután engedelmes leányai lesznek anyjuknak,
apjuknak.

Mikor az idő annyira megsötétült, szép lassan leszálltak a lajtorján
mind a tizenhárman, s a fiútestvér újabb hosszú utazás után
elvezérelte őket az apai házhoz. Mikor a tizenkét leány a fiúval
belépett az ajtón, anyjuk, apjuk nem tudott hamarjában hova lenni
a nagy örömtől. Estére bőséges vacsorát készítettek, arra meghívtak
minden atyafit, sógorságot, keresztapát és szomszédokat.

A leányok ez időtől fogva jámborul s olyan jól viselték magukat, hogy
hírük ment mindenfelé. Mind a tizenkettő becsületes, jó férjet talált
magának, s egy esztendő alatt mentek férjhez mind a tizenketten. A
fiútestvérük nemsokára megházasodott, kapott egy olyan jó feleséget,
amilyet csak kívánni lehet, s avval boldogan él ma is, ha meg nem
halt.

Nincsenek megjegyzések: