péntek

Hasszán

Valamikor réges-régen élt Basran városában egy szép ifjú, Hasszán volt a neve. Hasszán apja gazdag kereskedo volt, és amikor meghalt. Hasszánra meg az édesanyjára sok-sok pénzt és gyönyöru kerteket hagyott.

Hasszán vígan élte világát, egyre-másra rendezte kertjeiben az ünnepélyeket, vége-hossza nem volt a fényuzo ebédeknek és vacsoráknak. Csuda-e, ha gyorsan elfogyott a vagyon, és ügy elszegényedett Hasszán, hogy barátai, akik régebben rajta élosködtek, elfordultak tole, valahol csak látták.

Egyszer, amint nagy búsan ténfergett az utcán, találkozott apjának egy régi ismerosével. Ez megállította és élénken érdeklodött a sorsa iránt. Hasszán elmesélte, hogyan és miképpen jutott ebek harmincadjára a rengeteg vagyon. Az öregember meghallgatta, majd így szólt:

- Figyelj ide, fiam! Van nekem egy testvérem, aranymuves. Ha van kedved, nála kitanulhatod az aranymuvességet, toled függ aztán, hogy tisztességesen élj a mesterségedbol.

Hasszán el is szegodött az aranymuveshez, szorgalmasan dolgozott, nem lehetett rá panasz. Történt pedig egy napon, hogy a muhelybe egy nagyszakállú, fehérturbános perzsa nyitott be, üdvözölte Hasszánt és megkérdezte, van-e egy nagy olvasztótégelye?

- Hogyne volna - mondta Hasszán és tüstént behozott egy nagy tégelyt.

A perzsa nyomban beledobott egy darab rezet, tüzet tett alája és megolvasztotta. Aztán a turbánjából valami fu-féle növényt vett ki és azt is beledobta az olvasztótégelybe. Kevés ido múlva a réz arannyá változott, a perzsa rudat csavart belole és ezt a rudat Hasszánnak ajándékozta.

Másnap ismét ellátogatott a muhelybe és így szólt Hasszánhoz:

- Úgy szeretlek téged, mintha édes fiam volnál! Szeretnélek megtanítani arra a muvészetre, amelyet rajtam kívül senki sem ismer, téged pedig gazdaggá tenne.

- És mikor tanítanál meg? - kérdezte Hasszán.

- Holnap - felelt a perzsa.

Este, miután hazament, mély gondolatokba merülve ült Hasszán: egyre azon a titkon tunodött, amirol a perzsa beszélt. Vajon, hogyan s miként tanítja meg arra a muvészetre, amely gazdaggá teszi?

- Mi bajod, fiam? - kérdezte az anyja. - Ma olyan hallgatag és tunodo vagy.

Hasszán elmondott mindent, ami napközben történt vele. Édesanyja rettenetesen megrémült.

- Ó, édes fiam, óvakodjál ezektol a szemfényveszto aranycsinálóktól, mivelhogy kiforgatják vagyonukból azokat, akik hisznek ok bennük.

- Ugyan, édesanyám - mondotta Hasszán - micsoda vagyonból forgathat ki engem, aki szegény vagyok, akár a templom egere?

Tolem nem remélhet pénzt. Azt hiszem inkább, hogy megszánta sorsunkat, mivelhogy fiává is fogadott.

Mélyen elszomorodott Hasszán anyja, egész éjjel sóhajtozott. Bezzeg Hasszán le sem hunyta szemét a nagy örömtol. Alig virradt, sietett a muhelybe. Kisvártatva megjelent a perzsa is. Mihelyt megérkezett, meghagyta Hasszánnak, hogy tegyen egy tégelyt a tuzre, aztán megkérdezte, hogy van-e reze?

- Van, van, hogyne volna - felelt Hasszán s azonmód be is hozott egy rézlemezt. Ezt a perzsa ollóval kis darabokra vágta s a tégelybe dobta. Miután a réz elolvadt, a perzsa papirosba csomagolt sárga port vett elo turbánjából és beleszórta az üstbe. A rézlemez rövid ido múlva a legfinomabb arannyá változott.

- No, fiam - szólt a perzsa - tied az arany, add el.

Hasszán hamarosan értékesítette is az aranyrudat: tizenötezer dirhámot kapott érte. Ezt a pénzt hazavitte édesanyjának, és boldogan tudatta vele, hogy megtanulta az aranycsinálás muvészetét.

Másnap a perzsa eljött Hasszánék lakásába, azzal, hogy megtanítja Hasszánt a drága por elkészítésére. Evés közben azonban Hasszán borába eros altatószert vegyített. Hasszán ivott, és íme, eszméletlenül terült el a földön. Ekkor a perzsa megkötötte Hasszán kezét-lábát, egy üres ládába fektette, egy másik ládába Hasszánék holmiját rakta bele, a kész aranyrudakat pedig egy ládikába zárta. Elkészülvén pedig ezzel, a folyó partjára sietett - ahol már készen várt rá egy hajó. A hajóskapitány és a legénység elébe mentek, elvették tole a ládákat, s a hajóra vitték.

- No, most aztán gyorsan! - mondotta a perzsa a kapitánynak. - Én elvégeztem a dolgomat.

A kapitány intett a matrózoknak, azok kifeszítették a vitorlákat, a hajó, kedvezo szélben, útnak indult.

A perzsa, akirol eddig beszéltem, talán mondanom se kell: varázsló volt, gyulölte a muzulmánokat s ahányszor csak tehette, egy-egy muzulmánnak életét vette. Tuzimádó és aranycsináló volt ez a gonosz ember, név szerint: Banram.

Amikor már egy teljes napon át, utaztak, felvitték az egyik ládát, a hajó fedélzetére, a perzsa kinyitotta, ecettel meglocsolta Hasszánt, és levegot fújt az orrába. Hasszán felébredt és csodálkozva körülnézett. Bezzeg, most eszébe jutottak anyjának into szavai, s keseruen szemére vetette a perzsának, hogy ily gyalázatosán megcsalta ot.

- Tudd meg, te kutya - mondotta a perzsa - hogy én már sok muzulmánt öltem meg s te éppen az ezredik vagy, akit meg fogok ölni. Meghalsz, mégpedig tuzhalállal halsz meg!

És íme, rabszolgájával nagy tüzet rakatott és így szólt Hasszánhoz:

- Nézd ezt a tüzet, a fenyíték és a szikráknak forrását. Imádd ezt a tüzet, amiként, én imádom. S akkor neked adom vagyonom felét és feleségül a leányomat.

Ám Hasszán így válaszolt:

- Jaj neked, varázsló, mivelhogy a tüzet imádod és nem Allahot.

Szörnyu haragra lobbant a varázsló, letérdelt a tuz elott és megparancsolta rabszolgájának, hogy Hasszánt teperje le a földre. Akkor aztán korbácsot ragadott és ütötte-verte a szerencsétlen Hasszánt, csak úgy csörgött a vér a testébol.

Hasszán jajgatva kiáltozott segítségért, de senki sem törodött vele.

Akkor a varázsló vízzel végiglocsolta Hasszán testét, aztán enni és inni adott neki, de Hasszán semmit sem akart elfogadni. A varázsló az egész hajóúton minden áldott nap megkínozta Hasszánt. Három hónap múlva rettento nagy vihart küldött Allah a hajóra. A hajóskapitány és a matrózok így szóltak:

- Ez a vihar az ifjú miatt tört ki, mert a varázsló oly kegyetlenül kínozza.

Összesúgtak a matrózok, és kegyetlenül elverték a varázsló rabszolgáit. Ezután a varázsló került volna sorra, de o váratlanul feloldozta Hasszán kezét-lábát, új ruhába öltöztette és megígérte, hogy visszaviszi hazájába.

- Hát most hova utazunk?

- A Felhohegy felé - mondta a varázsló. - Ott található az aranycsináláshoz szükséges por.

És megesküdött a tuzre, hogy a való igazat mondja.

Fél esztendot töltöttek hajón, akkor kikötöttek egy nagy pusztaság partján, amelyet fehér, sárga, fekete és kék színu kövek borítottak. Miután kikötött a hajó, így szólt a varázsló Hasszánhoz:

- Jer velem, célhoz értünk.

Kimentek a szárazföldre, elobb azonban a varázsló megparancsolta a. hajóskapitánynak, hogy teljes egy hónapig várjon rájuk. Amikor már jó messzire távolodtak a hajótól, a varázsló a zsebébol egy ezüst dobot vett ki, amelyre mindenféle nevek és varázsszavak voltak írva.

Verni kezdte a dobot.

A dobszóra oly rettenetes por kerekedett a pusztán, hogy Hasszán valósággal megijedt tole.

- Ne félj - mondta a varázsló. - Ez a por vezeti ide az állatokat, amelyek átvisznek a pusztaságon.

És íme, nemsokára három pompás teve tunt elo a porfellegbol. Az egyikre a varázsló ült, a másikra Hasszán, a harmadikat élelmiszerrel terhelték meg. Hét napi utazás után lakott tájra értek, ahol négy arany oszlopon nyugvó, gyönyöru kupola állt.

Itt leszálltak a tevéikrol, ettek és ittak, majd Hasszán megkérdezte:

- Mi ez a gyönyöru, kupolás épület?

- Ez az ellenségemé - felelt a varázsló.

Azután kézen fogta Hasszánt, elsietett vele és közben verte a dobot. Megjelentek a tevék, ok ismét felültek és tovább mentek. Újabb hét nap múlva érkeztek a Felhohegyhez, a varázsló szerint utazásuk végso céljához.

- A mi mesterségünk - mondotta a varázsló - csak olyan növény segítségével sikerül, amelyre sohasem száll felho. És ilyet csak ennek a hegynek a tetején lehet találni, mert ez a hegy fölébe magasodik a felhonek és ködnek.

Mihelyt közelebb értek a hegyhez, Hasszán egy palotát pillantott meg a csúcson.

Megkérdezte a varázslót, vajon ki épített oda palotát?

- Az az ördögök lakása - válaszolt a varázsló.

Aztán kézimalmon búzát orölt, annak lisztjébol három kenyeret dagasztott és megsütötte. Amint ezzel elkészült, összedobolta a tevéket, az egyiket levágta, s borét lenyúzta és Hasszánhoz fordult:

- Hallgasd meg, amit mondok, különben halál fia vagy. Szépen ráülsz erre a borre, én pedig belevarrlak. Fent, annak a hegynek a tetején, lakik egy szörnyu nagy rukh-madár, majd észreveszi a bort és leszáll, hogy felvigye fiainak. Csak arra vár, hogy én eltávolodjam a két tevével, tüstént leszáll és felvisz téged a hegy tetejére. Vidd magaddal ezt a kést, és amikor fent vagy, hasítsd ki a bort. A rukh, mihelyt megpillant, ijedten továbbrepül. Akkor azután nézz le rám: én majd felkiáltom neked, mit kell tenned.

Ezt mondván, három kenyérrel s egy kis korsó vízzel együtt bevarrta Hasszánt a teveborbe és eltávozott.

Mindjárt le is szállt a rukh-madár, felvitte a bort a hegyre és letette. Hasszán nyomban felhasította a bort, kibújt belole és lekiáltott a varázslóhoz.

A varázsló táncolt örömében és így kiáltott fel Hasszánhoz:

- Szerencsésen felértél? Hát csak gyere le onnét, ha tudsz!

Azzal kacagva tovább ment, szegény Hasszán pedig nagy búsan ott maradt a hegy tetején. Nem tudta, mihez fogjon. Mi lesz vele ezután? Sokáig töprengett, azután elindult csak úgy, céltalanul, körülbolyongta a hegyet, és szüntelenül arra gondolt, hogy ott kell pusztulnia. És íme, lent, a hegy tövében, sötét tengert pillantott meg, - hullámai a hegy tetejéig csaptak fel. Hasszán elovette a Koránt, olvasott belole és kérte Allahot, hogy szabadítsa meg, vagy adjon neki könnyu halált. Elmondta a halotti imát és a tengerbe ugrott. Egy hullám felkapta és elvitte oda, ahol a varázsló a tevét levágta. Azután ama palota felé indult, ahol Bahram ellensége lakott. A nyitott kapukon belátott; a palota folyosóján egy pad állt, azon két szép lány sakkozott. Az egyik játék közben felnézett és így szólt:

- Nini, egy ember! Oh, szegény ifjú, azt hiszem te vagy az, akit néhány napja a gonosz varázslóval láttam. Gondoltam is, hogy új áldozat a gonosz szellemnek. Szerettünk volna kiszabadítani a keze közül, de nem tehettük. Most azonban segítségedre leszünk, itt maradhatsz a palotánkban, ameddig jólesik.

A lányok gazdagon megvendégelték Hasszánt, s közben elbeszéltették, mi történt vele. Miután Hasszán elmondta történetét, a fiatalabbik leány így szólt:

- Mi a dzsinnek hatalmas királyának lányai vagyunk. Apánknak egész sereg szellem áll szolgálatában. Van két idosebb fivére, mind a ketto varázsló. Hét lánya van, de egyiket sem adja férjhez, itt kell élnünk ebben a palotában. Öt novérünk vadászni ment és rajtunk a sor, hogy fozzünk nekik.

Nemsokára hazaért a másik öt lány s igen örültek, mikor megtudták, hogy Hasszán szerencsésen megszabadult a gonosz varázslótól.

Boldogan élt itt Hasszán, a lányok valósággal elkényeztették. És itt is maradt volna, jó szívvel, élete végéig, ha nem emészti a vágy édesanyja után. Azt pedig, hogy viszontláthassa édesanyját, alig remélhette szegény.

Telt-múlt az ido, elfutott egy esztendo. Kerek egy esztendo múlva a gonosz varázsló a palota közelébe érkezett egy megkötözött ifjúval. Hasszán észrevette a varázslót, nyomban közölte ezt a lányokkal, azok meg nagy sietve felfegyverkeztek és elindultak, hogy a foglyot kiszabadítsák. Amikor a varázsló közelébe értek, éppen akkor vágott le egy tevét és nyúzta le róla a bort.

- Ne bántsd ezt az ifjút, te gyalázatos! - kiáltott rá Hasszán, aki észrevétlen ért oda. - Nézz reám, megismersz-e? Hasszán vagyok, akit te hamis ígéretekkel ide csaltál, és el akartál pusztítani, de most megfizetek gazságodért!

Megijedt a varázsló; édeskés, hízelkedo szavakkal fordult Hasszánhoz:

- Ó, fiam, édes fiam, hogyan jöttél le a hegyrol, mondjad, beszéld el nekem. Kinek köszönheted az életedet?

- Annak - felelt Hasszán - aki kezembe adta a te életedet. íme, itt vagyok, hogy megtoroljam gazságodat.

Kirántotta kardját és a következo pillanatban poklokra szállt a gonosz varázsló lelke. Hasszán pedig felkapta a dobot a földrol, összedobolta a tevéket, az ifjút megszabadította kötelékeitol, az egyik tevére ültette, és gazdagon ellátta az útra élelemmel.

Telt-múlt az ido, s egyszer csak oly hatalmas porfelleg verodött fel a pusztán, hogy ég, föld elsötétült tole.

- Eredj a szobába vagy rejtozzél el a kertben - mondták a lányok Hasszánnak - akkor aztán semmitol se kell félned.

Hasszán azonmód bezárkózott szobájába. Amint eloszlott a sötétség, kiderült, hogy a lányok apjának, a királynak csapatai verték azt a porfelleget. A palota elott leszállottak a katonák és három napig ott mulattak. Ezeknek a katonáknak a király parancsára a hét lányt egy ünnepségre kellett elkísérniük és ott egy hónapig kellett maradniuk. Amikor a lányok útra keltek, átadták Hasszánnak a palota kulcsait, azzal, hogy minden ajtót kinyithat csak egyetlenegyet nem. Miután ezt a lelkére kötötték, megmutatták neki azt az ajtót.

Hasszán mindennap vadászaton volt, így aztán elég jól telt az ideje. De csak kezdetben, mert tíz nap múlva már ránehezedett lelkére a szomorúság. Búsan járt-kelt a palotában, s már minden szobát megnézett, megcsudálta a temérdek kincset, drágaságot. Csak egy szobában nem volt még, abban, amelynek ajtaját nem volt szabad kinyitnia. Módfelett izgatta ez a szoba. Végül is kinyitotta az ajtót. De nagy csodálkozására semmit sem talált a szobában, mindössze egy lépcsot, amely a palota erkélyére vezetett. Körüljárta az erkélyt, pompás kerteket látott, csörgedezo patakokat, és látta a tengert is.

Végül egy pavilonhoz ért, amely arannyal, ezüsttel és mindenféle drágakovel volt felékesítve. A pavilon közepén egy kis tó volt, mellette arany oszlopokon nyugvó, aloé-fából készült trón. Hasszán ámulva nézett körül. Egyszerre csak tíz madár repült oda; leszálltak a tó partján. A trón elott ledobták tollruhájukat, és íme: a tíz madár helyett a világ tíz legszebb leányában gyönyörködhetett Hasszán. A legdrágább, a legragyogóbb ruha volt rajtuk. Jókedvuen csevegtek, aztán megfürödtek, közben-közben nagyokat nevettek. Napnyugtakor megszólalt az egyik:

- Hercegnok, késore jár az ido, hosszú utat kell még megtennünk hazáig.

Ismét felöltoitek tollruhájukat, és ahogy jöttek, úgy el is repültek.

Másnap visszatért a hét lány a katonákkal, de Hasszán igen szomorkodott, mivelhogy megszegte a tilalmat. De a lányok oly kedvesek és barátságosak voltak Hasszánhoz, mintha mi sem történt volna. Hasszán elmesélte nekik, mit látott a tó partján, aztán bevallotta azt is, hogy szeretné feleségül venni a tíz hercegno közül a legszebbiket. Kérte oket, legyenek segítségére.

- Hát ez bizony nem oly könnyu - mondta az egyik - minthogy az a lány a szellemek hatalmas fejedelmének leánya, s ennek a fejedelemnek még az én apám is alattvalója. De azért próbálj szerencsét, lesd meg, amikor ismét idejönnek fürödni. És mihelyt levetik tollruhájukat, hirtelen ugorj elo rejtekhelyedbol, kapd föl a legszebb hercegno tollruháját, akkor a többiek elrepülnek, neki azonban ott kell maradnia.

Úgy történt, ahogy a leány mondta. A hercegno nem tudott elrepülni, ott maradt, és a hét novér mindent elkövetett, hogy jól érezze magát közöttük.

Sok-sok ido telt el, s a hercegno még mindig nem akart Hasszánról tudni, szüntelen hazája után sóhajtozott, emésztette szegényt a honvágy. De végül is megadta magát és beleegyezett, hogy felesége legyen Hasszánnak. Hasszán ugyanakkor álmában az édesanyját látta. Sovány és halovány volt a szegény asszony, az arca szomorú, így szólt hozzá:

- Ó, fiam, élsz-e még? És ha élsz, elfeledtél-e engem? Vajon látlak-e még valaha?

Hasszán e szavakra felébredt és egész nap igen szomorúan járt-kelt. Miután a hét novér kérésére elbeszélte szomorúságának okát, ezt mondták neki:

- Kedves Hasszán testvér, mi nem akarunk visszatartani attól, hogy édesanyádat meglátogasd. Minden eronkkel azon leszünk, hogy hazasegítsünk téged. Meg kell azonban ígérned, hogy nem válsz el tolünk örökre, hanem minden évben kétszer visszatérsz.

Megígérte Hasszán, hogyne ígérte volna meg, hisz oly boldoggá tette a gondolat, hogy megláthatja az o édes jó anyját. Amikor aztán elérkezett az utazás napja, az egyik leány dobolt, és íme, mindenfelol tevék siettek elo, közülük kiválasztották a legjobbakat. Ezenkívül öt öszvért mindenféle drága ékszerrel és gazdag ajándékkal raktak meg, huszonötöt pedig enni-innivalóval. Akkor aztán a leányok lóra ültek, s három napig kísérték Hasszánt meg a feleségét.

Éjjel-nappal utazott Hasszán a végtelen pusztaságon, hegyeken, völgyeken át, míg végre Allah szerencsésen hazasegítette Basran városába. Hasszán anyja nem gyozött eléggé csodálkozni a hercegno szépségén és kedvességén. Hálát adott Allahnak fia megszabadulásáért és szerencsés hazatéréséért. Azután leült menye mellé, csókolgatta kezét és homlokát, s meleg szavakkal édesgette magához. Másnap a hercegno elment a bazárba és ott drága ruhákat, kelméket, mindenféle ékszereket vásárolt anyósának. Nemsokára azonban azt mondta Hasszánnak az anyja:

- Fiam, ezzel a sok pénzzel, amit hoztatok, sokáig nem maradhatunk ebben a városban, itt mindenki tudja, hogy szegények voltunk. Varázslóknak vélnek majd minket és nem lesz nyugodalmunk. Menjünk Bagdadba, ott a kalifa védelme alatt nyugodtan élhetünk. Berendezel valamiféle üzletet, és jámbor életet élsz, olyan emberhez illoen, akit Allah csodálatos módon megtartott és nagy vagyonnal ajándékozott meg.

Hasszán megfogadta anyja tanácsát, hajót bérelt a Tigris-folyón és kedvezo szélben anyjával, feleségével és minden kincsével együtt tíz nap múlva Bagdadba érkezett. Vásárolt egy szép házat meg egy sereg rabszolgát.

Teljes három esztendeig igen boldogan élt Hasszán, boldog volt a felesége is, aki két fiúval ajándékozta meg ot. Az egyik fiúnak Nasszir, a másiknak Manszur volt a neve. Három év leteltével azonban Hasszán vágyódni kezdett barátnoi után, akik annyi jóval halmozták el. Mielott útra kelt volna, megkérte édesanyját, hogy a tollruhát, amelyet o egy ládába rejtett, jól megorizze, nehogy a felesége felfedezze, és gyermekeivel együtt visszarepüljön szüleihez. - Egyáltalán - mondta Hasszán - senkinek se beszélj errol a tollruháról, nehogy fülébe jusson a feleségemnek, hogy elhoztam magammal.

Ám a sors úgy akarta, hogy a hercegno minden szót halljon, de természetesen Hasszánnak mit sem szólt.

Hasszán vígan összedobolta a tevéket, húsz teve gyult össze egy pillanat alatt, mindenféle drágaságot és élelmet rakatott rájuk, aztán elbúcsúzott feleségétol, anyjától, gyermekeitol, felült lovára és indult a hét novér palotája felé. Tíz nap múlva érkezett meg. Nagy örömmel fogadták. Három hónap múlva alig akarták visszaereszteni. Pedig ez alatt a három hónap alatt is sok minden történt otthon.

Mindjárt a Hasszán elutazását követo napon azt mondta anyósának a hercegno:

- Ó, anyám, már három esztendeje, hogy itt vagyok és még egyszer sem jártam fürdoben.

- Türelemmel várd haza uradat, lányom - mondotta Hasszán anyja - o majd berendez neked egy fürdot.

Ám a hercegno addig sírt, addig kesergett, hogy o sehová sem megy, hogy o milyen magányosságban él, messze, messze az övéitol, míg végül Hasszán anyja megsajnálta és másnap a hercegnot és gyermekeit fürdobe vitte. Itt a hercegnot meglátta a kalifa feleségének egyik rabszolganoje, és lelkendezve futott haza. Nem gyozött eleget beszélni csodálatos szépségérol.

Zubejda - így hívták a kalifa feleségét - roppant kíváncsi lett a hercegnore. Nosza, mindjárt szalasztotta hu szolgáját, Maszrurt, menjen Hasszán házához és kérje meg a hercegnot, hogy gyermekeivel és anyjával együtt látogasson el hozzá.

- Ó - mondta Hasszán anyja - mi idegenek vagyunk itt és a fiam, aki most távol van, szigorúan megtiltotta, hogy a feleségével kimenjek, vagy ot bárkinek is megmutassam. Ne kívánj tolem olyasmit, amit nem teljesíthetek.

Maszrur azt mondotta:

- Ne félj, asszonyom, az én úrnom csak látni kívánja menyedet, azután én visszakísérem.

Erre már nem mondhatott nemet az öregasszony, elfátyolozta menyét és elment vele és gyermekeivel a kalifa palotájába.

Zubejdát módfelett elragadta a hercegno bája és szépsége, maga mellé ültette, gyémánt nyakláncot kötött a nyakára és így szólt:

- Kívánj akármit, toled semmit sem tagadok meg.

- Nem kívánok mást - mondotta a hercegno - csak annyit, parancsold meg anyósomnak, hogy hozza ide az én tollruhámat. Szeretném felöltem, hadd lásd és csudáld meg, amint röpködök elotted.

- Hol van a tollruhád? - kérdezte Zubejda.

- Anyósomnál van elrejtve - felelt a hercegno. - Hozasd el, felséges asszonyom.

Zubejda megesküdött az életére, hogy visszaadja a ruhát az öregasszonynak, csak hozza el.

- A menyem hazudik - szólt ridegen az öregasszony. - Hát van olyan ember a világon, akinek szárnya van, és repülni tud?

- Nem hazudok - mondotta a hercegno - mivelhogy a tollruhám ott van a palotában, ládába rejtve.

Ekkor Zubejda leoldott nyakáról egy gyémánt láncot, kiakasztott fülébol egy drága gyurut, mind a kettot az öregasszonynak adta. És azt mondta neki:

- Eredj és hozd el a tollruhát, hogy egy kicsit mulassunk vele, aztán visszaviheted.

Hasszán anyja ismét azt hajtogatta, hogy o semmit sem tud ilyen ruháról, ezért szörnyu haraggal kiáltott rá Zubejda. Elvette tole a palota kulcsát s Maszrurnak azzal a paranccsal adta át, hogy menjen Hasszán palotájába, és addig keressen, kutasson ott, amíg a tollruhás ládát meg nem találja.

Maszrur elment, az öregasszony pedig nagy szomorúan követte és bánta, keservesen bánta, hogy fürdobe vitte a menyét, mert már látta, hogy menye csak ravaszságból kívánta ezt tole. O maga nyitotta ki most a ládát, Maszrur kivette belole a tollruhát, kendobe göngyölte és vitte a kalifa feleségének. Zubejda átadta a ruhát a hercegnonek. A hercegno pedig végtelenül boldog volt, hogy rég eltunt ruháját ismét láthatja és érintheti.

Hirtelen ledobta öltözékét, gyermekeit keblére ölelte és egyszeribe madárrá változott.

Zubejda és mind a jelenlevok ámultak-bámultak, szemük-szájuk tátva maradt, amikor a hercegno meglebbentette szárnyát, felszállt, ide-oda lebegett, röpködött a teremben.

- Tetszik? - kérdezte a hercegno.

- Ó, szépség úrnoje - mondták mind a jelenlevok - minden gyönyöru, amit te cselekszel.

- De ez még szebb - mondotta a hercegno és szárnyait kiterjesztve, gyermekeivel együtt felrepült a palota kupolájára.

- Szállj le, szállj le! - kiáltott fel hozzá Zubejda.

Volt is eszébe a hercegnonek! Így szólt anyósához:

- Mondd meg fiadnak, ha látni akar még, megtalál a Vák-Vák szigeteken.

Ezt mondotta és elrepült gyermekeivel.

Hasszán anyja haját tépte, sírt, kétségbeesetten kiáltozott, de sírás, jajgatás mit sem használt.

- Látod, látod - mondotta a kalifa felesége - ha menyed történetét elore elbeszéled, nem kívántam volna, hogy fölvegye tollruháját. Ne haragudj hát reám, én nem vagyok hibás.

Szegény öregasszony három síremléket építtetett a palotában és sírt, sírt, éjjel-nappal szüntelen csak sírt. A fia, hazaérkezvén, valósággal megijedt, oly rossz színben találta. Annyira gyönge volt szegény asszony, hogy alig bírta fogadni Hasszán köszönését. Majd oly keserves zokogásba tört ki, hogy elvesztette eszméletét.

Sejtette már Hasszán, hogy távolléte alatt valami rettenetes történt. Bejárta a palotát, végül is abba a szobába ment, ahol a láda állt. Izgatottan szakította föl a fedelét, s íme, volt ruha, nincs ruha, nyomtalanul eltunt. Ebbol megértette, hogy felesége elrepült a gyermekekkel. Sietett vissza anyjához s újra kérdezte, hol a felesége, hol vannak a gyermekei? Az asszony jó ideig nem felelt, majd megmutatta fiának a három síremléket. Szegény Hasszán tépte, szaggatta ruháját, sírt és még egyszer átkutatta az egész palotát. Azután megint visszatért anyjához és kérte, hogy beszélje el neki a való igazat. Miután anyja mindent elbeszélt, Hasszán ájultán terült el a földön és egész estig nem tért magához. Éjjel pedig álmot látott: látta feleségét, aki igen szomorú volt, mintha megbánta volna, hogy elszökött.

Másnap reggel még búsabb volt Hasszán, mint addig; keveset evett, sokat sírt s éjjel egy pillanatra sem hunyta le a szemét, így telt el egy egész hónap. Akkor aztán elhatározta, hogy visszamegy barátnoihez, és tanácsot kér tolük. Összedobolta a tevéket, az egyikre felült, a többire mindenféle ajándékot rakatott, azután keserves könnyhullatások között elbúcsúzott édesanyjától és meg sem állt a Felhohegyig.

A leányok rendkívül megörültek Hasszánnak, bár sejtették, hogy ennek a hirtelen visszatérésnek valami különös oka lehet.

Hasszán elbeszélt mindent, ami távolléte alatt történt, s amikor a Vák-Vák szigeteket említette, azt mondták a barátnoi:

- Nyújtsd ki kezedet az ég felé. Amiképpen nem tudod elérni az eget, éppoly kevéssé juthatsz el feleségedhez és gyermekeidhez. De azért ne csüggedj! Aki nem veszti el a reményt, célhoz érhet. Akinek tíz évig kell élnie, nem hal meg a hetedik évben. Maradj nálunk, majd kieszelünk valamit, hogy megtaláld feleségedet és gyermekeidet.

Hasszán barátnoinek volt egy nagy hatalmú nagybátyjuk, aki, ha nem hívták, magától csak évente egyszer látogatott el hozzájuk. Most, hogy az év már vége felé közeledett és a nagybácsi még nem járt náluk, azt mondta az egyik leány, hogy jó lenne, ha meghívnák az öreget. Egyszeriben tüzet gyújtottak, valami füstölot hintettek rá, nemsokára hatalmas por szállott fel a pusztaságon és néhány perc múlva egy öregember érkezett, mégpedig elefánton.

- Nos - kérdezte az öregember, miután a leányok kiörvendezték magukat az érkezésén - miért hívtatok?

Az idosebbik leány így szólt:

- Kedves nagybátyám, mi már beszéltünk neked a mi Hasszán barátunkról, akit Bahram varázsló hozott ide, és aki feleségül vette a hercegnot, aztán el is vitte hazájába.

- Igen, igen, emlékszem - mondotta az öreg. - Hát mi történt vele azután?

A leányok elbeszélték, ami azóta történt és hozzátették, hogy szegény Hasszán most el szeretne jutni a feleségéhez.

- Ó, kedves húgaim - mondta az öregember - ez a szegény fiú talán soha többé nem látja feleségét. Közte és a Vák-Vák szigetek között hét tenger, hét völgy és hét égig éro hegy van.

A lányok ennek hallatára sírva fakadtak. Ez annyira meghatotta az öreget, hogy megígérte, segítséget nyújt Hasszánnak. A fiú elolépett közeli rejtekhelyérol. Az öreg így szólt hozzá:

- Ne csüggedj, fiam! Ha Isten akarja, célhoz érsz! Most kövess engem.

Hasszán elbúcsúzott barátnoitol és felült az elefántra, az öreg mögé.

Három nap, és három éjjel vágtattak, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Egy magas hegyhez értek, amelyet csupa kék ko borított. Volt ebben a hegyben egy barlang, a barlangon vasajtó. Az öregember szabadon eresztette az elefántot, az egyik kezével megfogta Hasszán kezét, a másikkal meg kopogtatott az ajtón. Nyomban feltárult az ajtó és kilépett rajta egy rabszolga, fekete, akár az ördög. Kard volt a jobb kezében, pajzs a baljában. Mihelyt megismerte az öreget, eldobta kardját és pajzsát, kezet csókolt neki. Immár beléphettek a barlangba, amely beláthatatlan ül tágas volt. Már egy jó fél órát mentek, akkor nagy síkságra értek, innét pedig olyan helyre, ahol két acélajtó volt egymás mellett. Az öregember kinyitotta, az egyik mondotta Hasszánnak:

- Maradj itt, de nehogy kinyisd a másik ajtót, amíg vissza nem térek.

Nemsokára visszajött az öreg. Hozott magával egy fekete lovat, erre felült Hasszán, az öreg pedig a tevére. A második ajtón keresztül nagy pusztaságra értek. Az öregember egy levelet húzott ki a zsebébol és így szólt Hasszánhoz:

- Most menj tovább ezen a lovon, bízd rá magadat egészen, o tudja, hová vigyen. Majd megáll egy barlang ajtaja elott, te szállj le, engedd a lovat szabadon, magától is visszatér oda, ahonnan elhoztam. Neked azonban az ajtó elott kell állnod, amíg azon egy fekete ruhás, fehér szakállas öregember ki nem lép. Ha kérdi, mi a kívánságod, add át neki ezt a levelet. Átveszi toled és eltunik a barlangban. Néhány napig várakoznod kell rá. Ha újra kijön az öreg, akkor teljesül a kívánságod, de ha valamelyik fia lép ki a barlangból, vége az életednek. Ha tehát félsz a veszedelemtol és a haláltól, ülj fel az elefántomra, ez visszavisz húgaimhoz.

Hasszán pedig ezt mondotta:

- Nem térek én vissza, öregapám, amíg a feleségemet meg nem találom.

- Tudd meg hát - mondotta ekkor az öreg - hogy hová igyekezel. Hét szigetbol áll a Vák-Vák szigetcsoport. A hat elso szigeten nagy sereg leány lakik, az utolsó szigeten pedig ördögök, jó és rossz szellemek meg varázslók laknak. Azt tanácsolom hát, térj vissza húgaimhoz, mert a te feleséged a hét sziget királyának leánya. Jobb, ha velem jössz, talán rendel Allah más asszonyt a feleséged helyett.

De Hasszánt nem lehetett eltántorítani eltökélt szándékától. Amikor aztán látta az öregember, hogy Hasszán semmiképp sem megy vissza, átadta neki a levelet, mely tanítójának és mesterének, Abu Ruvájis sejknek, az Eblisz-sátán unokájának szólt.

Hasszán ekkor lovára pattant. Repült a ló szélnél sebesebben, mígnem egy olyan helyre ért, amely fekete volt, akár a sötét éjszaka. Megtalálta a barlangot, amelyrol az öreg beszélt, leszállt a lováról, szabadon eresztette, a ló menten vissza is vágtatott. Hasszán nagy búsan ottmaradt egyedül. Jó hosszú ido múlva kilépett a barlangból Abu Ruvájis. Hasszán, a lába elé borult.

- Mit kívánsz, fiam? - kérdezte a sejk.

- Ebben a levélben benne van a kívánságom - felelte Hasszán.

A sejk átvette a levelet s egy szót sem szólt. Visszament a barlangba. Másnap reggel kijött és intett Hasszánnak, hogy kövesse. Félnapi út után drágakövekkel díszített acélajtóhoz értek. Az öreg kinyitotta az ajtót és beléptek. Hét bolthajtásos folyosón és szobán keresztül egy nagy terembe jutottak. A terem közepén szebbnél szebb virágok és különféle gyümölcsfák voltak. A fákon madarak énekeltek, de olyan szépen, mintha a mennybol szállt volna alá az énekük. A terem mindenik oldalán emelvény volt, ezeken egy-egy dívány állt, minden díványon, egy-egy sejk ült és minden sejk körül néhány tanítványa, akik könyvet olvastak.

Hasszán vezetoje intett a sejkeknek, hogy bocsássák el a tanítványokat. Amikor ez megtörtént, a sejkek Abu Ruvájishoz léptek s megkérdezték, ki az, akit idehozott.

- Majd o maga beszéli el a történetét - felelt Abu Ruvájis.

Hasszán tövirol hegyire elmondott mindent, ami vele történt. Ezután kérték a sejkek Abu Ruvájist, legyen segítségére Hasszánnak, hogy feleségéhez és gyermekeihez eljusson.

- Tudjátok - szólt Abu Ruvájis - mily nehezen lehet eljutni a Vák-Vák szigetekre. Ismeritek a szigetek uralkodójának hatalmát és azt is tudjátok, hogy én megesküdtem neki: sohasem lépek az o országába és semmit sem kezdek ellene.

Azt mondották a sejkek:

- Ez az ifjú, amint látjuk, szerencsétlen, és nem fél semmi veszélytol. Segítened kell rajta, hiszen levelet hozott öreg barátjától. Ne szalaszd el az égi jutalmat, ezzel a segítséggel kiérdemelheted!

- Jól van - mondotta végre Abu Ruvájis - egész erommel azon leszek, hogy ennek az ifjúnak segítsek.

Nyomban levelet írt, lepecsételte és átadta Hasszánnak: adott neki egy borzacskót is, valamiféle füstölo volt benne.

- Ha bajba kerülsz - mondotta Abu Ruvájis - vedd elo ezt a kis füstölot, gondolj rám, és én azonnal melletted leszek.

Ezután megparancsolta az egyik sejknek, hogy hívja ide Dahnast, a repülo szellemet. Mihelyt a szellem belépett, Abu Ruvájis magához szólította és valamit súgott a fülébe. Erre a repülo szellem meghajtotta fejét, és azt mondotta:

- Engedelmeskedem neked, mester.

Abu Ruvájis pedig Hasszánhoz fordult s így szólt hozzá:

- Menj ezzel a repülo, szellemmel, fiam. Ha fölvisz az ég közelébe, és meghallod az angyalok énekét, egy szót se ejts, mert ha megszólalsz, elpusztultok mind a ketten. Következo nap olyan országba visz, amely fehér, akár a kámfor. Ott tíz napig vándoroltok, majd egy város kapujához értek. Menj be a városba és add át ezt a levelet a királynak.

Úgy történt minden, amint Abu Ruvájis mondotta. A király, elolvasván a levelet, nagy tisztelettel fogadta, Hasszánt és gazdagon megvendégelte.

Négy nap múlva pedig így szólt hozzá:

- Az van ebben a levélben, hogy szeretnél a Vák-Vák szigetekre eljutni, de én most nem küldhetlek oda, mert veszedelmes az utazás. Várnod kell, amíg a Vák-Vák szigetekrol jövo hajó itt kiköt, én aztán beajánllak a hajósoknak és velük elmehetsz. Ha valaki kérdi, hogy ki vagy, mondjad, hogy Hasszán királynak, Kámforország urának sógora vagy. Amikor a hajóról kilépsz a partra, egy sereg padot látsz majd, bújj az egyik alá és várj ott késo estig. Akkor egy sereg leány jelenik meg a parton: a hajón hozott portékákat akarják megszemlélni. Kérjed annak a padnak az úrnojét, amelyik alá bújtál, hogy legyen védelmezod. Ha meghallgatja kérésedet, célhoz érsz, a leány elvisz feleségedhez és gyermekeidhez, de ha nem hallgatja meg, vége az életednek. De én azt gondolom, ha nem volnál Allah védelme alatt, nem jutottál volna el idáig.

- Ó, hatalmas úr - mondotta Hasszán a királynak - mikor érkeznek ide a hajók a Vák-Vák szigetekrol?

- Egy hónap múlva - válaszolt a király.

Amikor a hajók megérkeztek és rövid ido múlva ismét útra készültek, a király az egyik hajóskapitánynak figyelmébe ajánlotta Hasszánt. A kapitány Hasszánt egy ládában vitette a hajóra. Szerencsésen megérkeztek a szigetekre. Mihelyt kilépett Hasszán a hajóból, a parton azonmód elrejtozött a legszebb pad alá.

Naplemente után egy sereg leány jött, valamennyi vaspáncélban, kivont karddal. Gondosan megszemlélték a hajókon hozott árukat, aztán mindenik leült pihenni a maga padjára. Hasszán kibújt a pad alól, letérdelt a padon ülo leány elé s könyörögve kérte: szánja meg ot, vezesse el feleségéhez és gyermekeihez. A leányt mélyen megindította Hasszán könyörgése és megígérte, hogy segítségére lesz.

Másnap este ismét eljött a leány, aki Hasszánt pártfogásába vette, hozott neki páncélt, sisakot, kardot, aranyövet, lándzsát, aztán gyorsan távozott, hogy senki meg ne lássa. Hasszán magára öltötte mindazt, amit a leány hozott, aztán leült a padra. Miközben ott üldögélt, egy sereg leány vonult el elotte fáklyával és lámpással. Utánuk ment, követte oket, mígnem olyan helyre értek, ahol sok-sok sátor állt. O is bement egy sátorba az egyik leány után. Öreg volt ez a leány és csúnya, a világ legcsúnyább teremtése.

- Ki vagy te - kérdezte Saváhi (ez volt a csúnya leány neve) - és ki hozott ide?

Hasszán térdre hullott a csúnya leány elott s könyörögve kérte, hogy vegye védelmébe.

A csúnya lány megsajnálta Hasszánt s megígérte, hogy nem árulja el.

- Ha nem állana melletted Allah - mondotta a csúnya leány - nem jutottál volna el ide.

Másnap megparancsolta a csúnya, öreg leány, hogy a csapatok vonuljanak ki, és halállal fenyegette meg azokat, akik nem engedelmeskednek. Ebbol megtudta Hasszán, hogy az o védelmezoje az egész seregnek parancsol. Miután még néhány parancsot adott a csapatoknak, megkérdezte Hasszánt, mi hozta ot ide, mire Hasszán végig elbeszélte a történetét.

Saváhi biztosította Hasszánt, hogy nincs oka többé a félelemre, mert immár az o védelme alatt áll, és reméli, hogy kívánsága teljesül.

- De a feleséged - folytatta a csúnya lány - nincs itt, mert o a hetedik szigeten lakik, az pedig messze van innen. Keresztül kell még menned a madarak és a vadak országán. Akkor következik egy égig éro hegy meg egy folyó, amely a Vák-Vák szigetek felé folyik. Egynapi utazás után egy másik hegyhez érsz, annak Vák-Vák a neve. Azért Vák-Vák ennek a hegynek a neve, mert a rajta levo fákon emberfejek lógnak és napfeljöttekor és naplementekor, mind ezt kiáltják: Vák-Vák, dicsértessék Allah. E szigetek szultánnojének hadserege csupa nobol áll. Folyó választ el minket attól az országtól, ahol a szultánno férfi alattvalói laknak. De a szultánno nemcsak a leányoknak parancsol, hanem egy sereg ördögnek és varázslónak is. Azonnal értesítem rólad a szultánnot és megkérem, hogy segítsen neked.

Saváhi összedobolta katonáit, Hasszán pedig útra kelt a sereggel.

Tudnotok kell Saváhiról, hogy o régebben neveloje volt a hercegnonek és nagy kegyben állt a szultánnál meg a feleségénél is. A szultánnonek Nur al-Huda volt a neve és novére volt Hasszán feleségének. Apja egy másik szigeten lakott, azt tenger választotta el a többi szigettol. Saváhi mindent elmondott a szultánnonek Hasszánról és kegyelmébe ajánlotta. De a szultánno haragra lobbant:

- Hogy mertél férfit ide hozni?! Nyomban küldd ide és állítsd elém!

Saváhi reszketve közölte Hasszánnal a szultánno parancsát.

Hasszán a szultánnonek is elejétol végig elbeszélte történetét.

- Ha feleséged azt mondta, hogy jöjj utána a Vák-Vák szigetére - mondta a szultánno - ez azt bizonyítja, hogy szeret téged. Jól van, én megmutatok neked minden not, aki e szigeten lakik. Ha megismered köztük a feleségedet, ismét a tied lehet. Ám ha nem ismered meg, leüttetem a fejedet.

- Elfogadom a feltételt - mondotta Hasszán.

Ekkor Nur al-Huda kiadta a parancsot, hogy minden leány jöjjön a palotába. Jöttek is mind. Miután Hasszán valamennyit megnézte, megkérdezte a szultánno:

- Ráakadtál a feleségedre?

- Nem - felelt Hasszán.

Rettento haragra lobbant a szultánno és megparancsolta, hogy azonnal végezzék ki ezt a vakmero ifjút. Hadd lássa minden idegen, mi sors vár rá, ha ebbe az országba merészkedik. Ám Saváhi addig könyörgött a szultánnonek, mígnem lecsendesült és teljesítette azt a kérést, hogy o is mutassa meg az arcát.

Nur al-Huda nevetve vonta félre arcáról a fátyolt. Hasszán magánkívül kiáltott fel:

- Vagy az én feleségem o, vagy tökéletesen hasonlít hozzá!

- Ez az ember megháborodott - mondotta a szultánno - vagy hazudik. Különben hogyan mondaná, hogy én a felesége vagyok?

- Nem, nem - szólt szomorúan Hasszán - látom, hogy nem vagy a feleségem.

- Nézz meg jól - mondotta Nur al-Huda - és mondd meg, miben hasonlítok a feleségedhez.

Hasszán pedig így felelt:

- Övé a te fényes homlokod. Övé orcádnak pirossága. Övé a te szép alakod. Övé a te édes szavad. Övé a kedves szemed. S övé arcod vakító színe!

A királyno kegyes pillantást vetett Hasszánra és így szólt:

- Vezesd vissza ezt a férfit lakásába és szolgáld, amíg tisztába jövök felole. Mivelhogy az a férfi, aki így szereti feleségét, megérdemli a segítségünket.

Majd azt parancsolta Saváhinak, hogy ezer felfegyverzett lovassal menjen az o apjához, üdvözölje legifjabb húgát s kérje: küldje ide gyermekeit, mert igen-igen vágyódik utánuk. - Ha egyszer aztán a gyermekek nálad vannak - mondotta - hívd meg ot is, de aztán siess a gyermekekkel. Majd eljön o is utánuk... Vigyázz, senkinek se szólj megbízatásodról. Azt azonban megfogadom, hogy ha húgom Hasszán felesége, visszaadom neki gyerekeivel együtt s megengedem, hogy hazamenjen.

Az öreg leány bízott a szultánno szavaiban, mivel nem tudta, hogy a szultánno mit határozott magában. Pedig úgy döntött magában, hogy megöleti Hasszánt, ha húga valóban a felesége.

Saváhi három nap múlva az ezer vitézzel megérkezett oda, ahol a szultán lakott legifjabb leányával, Menár esz-Szenával.

Könnyu volt teljesíteni a szultánno parancsát. Menár esz-Szena elengedte gyermekeit Saváhival, aztán o is felkészülodött, hogy kövesse gyermekeit. Ám amikor útra akart kelni, magához hívatta az atyja és elmondta álmát, amely igen nyugtalanította.

- Azt álmodtam ma éjjel - mondotta a király - hogy számtalan ékszer volt a kincseskamrámban, ám közülük hét gyöngy tetszett nekem a legjobban. E hét gyöngy között ismét a legkisebb volt nekem a legkedvesebb, mert ez volt a legszebb és legfényesebb. Amikor azonban kezembe vettem ezt a gyöngyöt, idegen országból kincseskamrámba repült egy madár, kikapta kezembol és elszállt vele. Szerfelett elszomorított engem ez az álom. Megkérdeztem az álomfejtoket, mit jelent, ok pedig azt felelték, hogy hét leányom közül a legfiatalabbikat valaki eroszakkal elragadja tolem. Ki tudja, mi történik veled útközben, édes leányom? Maradj itthon a palotában.

Menár esz-Szena lelkét nagy aggodalom szállottá meg a gyermekei miatt. Magamagáért nem nyugtalankodott és igyekezett megnyugtatni apját, hogy olyan országban, amelynek határát idegen nem lépheti át, semmiféle veszedelem nem érheti ot. A király végül is beleegyezett az utazásba, ám ezer lovaskatonát rendelt melléje kíséretül és megparancsolta nekik, hogy két nap múlva kísérjék vissza.

Nur el-Huda végtelenül megörült a gyerekeknek és ölébe ültette oket. Hasszán túláradó boldogságában felsikoltott, a gyerekek is megismerték apjukat, leugrottak a szultánno ölébol, hozzá rohantak és boldogan kiáltották:

- Édesapánk!

Mindenki mélységesen meghatódott, könnybe borult szemmel nézték a megindító jelenetet, csupán Nur el-Huda szíve nem lágyult meg. Inkább szörnyu haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy Hasszán csakugyan férje az o húgának. A leggyalázatosabb szavakkal halmozta el Hasszánt, és orjöngve kiáltozta:

- Eredj gyorsan vissza a hazádba, mert esküszöm, ha még egyszer meglátlak, leültetem a fejedet, de még annak a fejét is, aki még egyszer elém vezet téged.

Néhány nappal ezután megérkezett Hasszán felesége a novéréhez. Éppen arra lépett be, hogy gyerekei keservesen sírnak apjuk után.

- Mi történt az apjukkal? - kérdezte megdöbbenve novérét. - Meghalt talán?

A szultánno rettento szemrehányással fogadta húgát:

- Hogyan feledkezhettél meg magadról annyira, hogy közönséges ember felesége légy?! És még most sem akarsz lemondani róla?

Bilincset rakott húgára, fogságba vetette és ort állított a börtön ajtaja elé. Aztán írt apjának, hogy elvetemedett leánya meg akar szökni, ezért o elzáratta, míg a király határoz, hogy mi történjék vele és gyermekeivel.

A király nyomban válaszolt leányának: ha igaz, amit Menár esz-Szenáról írtál, bánj vele belátásod szerint.

Eközben Hasszán a város kapuja elé vánszorgott. Annyira megrendült szívében-lelkében, hogy alig tudta megkülönböztetni a nappalt az éjszakától. A folyó partján bolyongott, két fiút pillantott meg, amint szörnyen veszekedtek. Odament hozzájuk és megkérdezte a civódás okát.

- Ó, uram - mondotta az egyik - Allah vezérelt téged hozzánk, légy bíró köztünk. Mi testvérek vagyunk és fiai ez ország egyik leghatalmasabb varázslójának. Halála után ezt a kormánypálcát, és ezt a sipkát hagyta nekünk. Mind a ketten a kormánypálcát akarjuk, de nekem van rá elsobbségi jogom, mert én vagyok az idosebb.

- Mi a különbség a ketto között? - kérdezte Hasszán. - Csekély értékunek látszik ez is, az is.

- Ó, uram - mondta a másik testvér - csodálatos titok lakozik ezekben. Értékesebbek ezek valamennyi Vák-Vák szigetnél. Aki a sapkát a fejére teszi, láthatatlanná lesz. És akié a kormánypálca, uralkodik a szellemek hét osztálya fölött.

Hasszán, amikor ezt hallotta, lehajtotta fejét, hosszan, sokáig gondolkozott és így szólt magában: - Valójában sajnálom ezeket a gyerekeket, de nekem nagyobb szükségem van erre a két tárgyra mint nekik, ha a gyalázatos Nur el-Huda kezébol ki akarom szabadítani enyéimet.

Felemelte a fejét és mondotta:

- Elfogadjátok-e az én döntésemet?

- Elfogadjuk - felelték a fiúk.

Hasszán felkapott egy követ és eldobta jó messzire.

- Azé lesz a kormánypálca, aki a leggyorsabban visszahozza a követ.

Amíg a fiúk versenyt futottak, Hasszán fejébe csapta a sapkát, és fezébe vette a kormánypálcát. Amikor a gyerekek visszajöttek és a kisebbik mutatni akarta a követ Hasszánnak, híre-nyoma sem volt már. Senki sem látta Hasszánt, amint visszatért a városba és fölment a palotába, ott pedig az öreg leány szobájába.

Hasszán megmutatta neki a sapkát és a kormánypálcát, ez meg nagy örömmel mondotta:

- Ismerem jól: mind a ketto az én mesteremé volt, aki engem a varázslás muvészetére tanított, o készítette muvészkézzel ezt a két varázstárgyat. Mielott meghalt, így szólt a fiaihoz: »Kedves fiaim, hiába hagyom rátok ezeket a buvös eszközöket, mert majd messze földrol jön egy idegen, aki elveszi toletek, és nem tehettek ellene semmit.« A fiúk megkérdezték, hogy mi módon veheti el tolük, de azt már maga az apa sem tudta.

Erre Hasszán elmondta, hogyan szerezte meg oket. Az öreg leány nagyon megörült neki és így szólt:

- Most már egészen bizonyos, hogy sikerül a vállalkozásod. Hát csak tedd a fejedre a sapkát, vedd kezedbe a kormánypálcát, eredj és szabadítsd ki feleségedet a fogságból. Ha ezzel a kormánypálcával a földre ütsz és így szólsz: jelenjetek meg, ti szolgái a talizmánnak, ezek nyomban megjelennek, és bármit parancsolsz, teljesítik.

Hasszán úgy tett, amint Saváhi mondotta. Odament az ajtó elé, meghallotta felesége könyörgését. O hozzá szólt a könyörgés, hozzá, akirol azt hitte, hogy otthon van, messze, messze tole.

Mikor belépett, feleségét szörnyu kínok, keserves szenvedések közt találta. Levetette a buvös sapkát, és ekkor gyermekei is megint felismerték. Hasszán keblére Ölelte feleségét és gyermekeit, majd fogta az idosebbiket, felesége a kisebbiket, és megindultak, kifelé a palotából. De már este volt; amikor el akarták hagyni a palotát, a külso kaput zárva találták. Kétségbeesetten bolyongtak a palota udvarán, hátha egy jó leiekre akadnak, aki segítségükre lenne

- Ha megesküsztök, hogy magatokkal visztek, kinyitom a kaput.

Saváhi volt, aki hozzájuk szólt. Ünnepélyesen megígérték, hogy magukkal viszik.

Amikor a kapu kinyílt, csak akkor látták, hogy Saváhi agyagkorsón nyargal, amelynek nyaka pálmarost-kötéllel van felkantározva. Gyorsabban száguldott, mint egy arab csikó.

- Kövessetek engem - mondta - és semmitol se féljetek. Én már olyan sokat tanultam a varázslás muvészetébol, hogy napfelkelte elott ezt a várost hullámzó tengerré tudnám változtatni és benne halakká mind a leányokat. Ám félek a királytól, emiatt nem merem ezt megtenni. Hát csak kövessetek gyorsan!

Sietve haladtak át a város utcáin. Amikor a kapu elé értek, Hasszán a földre ütött a kormánypálcával, erre a föld megnyílt és tíz óriás szellem ugrott ki a földbol. Háromszor meghajtották magukat Hasszán elott és megkérdezték:

- Mit parancsolsz?

Hasszán pedig ezt mondotta:

- Hozzátok ide segédcsapataitokat.

- Ó, uram - szóltak a szellemek - féltünk téged, és azokat, akik veled vannak, mivelhogy igen sokan vannak a mi embereink s mindenféle alakúak, arcúak, és színuek. Sokan közülük vadállatokhoz hasonlók. Különben mit parancsolsz?

- Azt parancsolom, hogy engem, feleségemet, gyermekeimet és ezt a jámbor not vegyétek hátatokra, és oly gyorsan repüljetek, hogy napfelkeltekor Bagdadban legyünk.

A szellemek földig hajoltak, ám egy szót sem ejtettek. Amikor pedig Hasszán megkérdezte, miért hallgatnak, így válaszoltak:

- Urunk és parancsolónk! Esküszünk Salamonra, Allah prófétájára, hogy még soha embert nem vittünk a hátunkon. Ám hozunk nektek a dzsinnektol felnyergelt lovakat, azok gyorsan elvisznek Bagdadba.

- Milyen messze van innen Bagdad? - kérdezte Hasszán.

- Jó lovas hét esztendo alatt odaérhet.

- Hogyan? - csodálkozott Hasszán - hiszen én nem egész egy esztendo alatt jöttem onnét ide.

- Uram, neked kedvezett Allah - mondták a szellemek - különben sohasem jutottál volna el ebbe az országba. Az elefánton és a repülo lovon három nap alatt három esztendei utat tettél meg s ugyanannyi utat tett meg a másik öreg egy nap alatt. Bagdadtól a leányok palotájáig egy esztendo az út, tehát a távolság Bagdadig hét esztendo.

- Hát a szellemek lovai mennyi ido alatt tehetik meg az utat innét Bagdadig? - kérdezte Hasszán.

- Nem egészen egy esztendo alatt - felelték a szellemek - de sok veszedelmen kell átvágnunk magunkat.

Tüstént meg is jelentek a szellemek lovai. Hasszán és hozzátartozói útra keltek. Eleinte végtelen síkságon vezetett az útjuk, aztán egy hegységen át, majd a föld alatt. Itt, a föld alatt, egy szellemet pillantott meg Hasszán. Ez a szellem füstoszlop alakjában szállott az ég felé. Minél közelebb ért Hasszán ehhez a sötét alakhoz, annál több igét mondott el a szent Koránból. Amikor szemben állt a szellemmel, ez meghajolt és azt mondta neki:

- Ne félj, én a mohamedán hívokhöz tartozom. Mivelhogy el kívánom hagyni ezt az országot és értesültem érkezésetekrol, vezetotök leszek a további úton.

Már teljes egy hónapja utaztak. Ekkor, a harmincegyedik napon, hátuk mögött hatalmas porfelho emelkedett és félelmetes lárma hangzott feléjük a felhobol.

- Ó, jaj nekünk - kiáltott Saváhi. - A Vák-Vák szigetek királyának katonái utolértek minket. Gyorsan, üsd meg a földet kormánypálcáddal, Hasszán!

Hasszán megütötte a kormánypálcával a földet. Nyomban elotte termett tíz szellemkirály, így szóltak:

- Ne félj semmit, Hasszán! Feleségeddel és gyermekeiddel menj keresztül ezen a hegyen, mi pedig itt a hegy tövében feltartóztatjuk az ellenséget.

Miközben Hasszán és hozzátartozói átkeltek a hegyen, a sziget lakói csatarendbe álltak, aztán hamarosan megjelentek Hasszán szellemei is seregeikkel. A dzsinnek olyan tüzet okádtak, hogy égig szállt a füstje. A levágott fejek csak úgy repültek a levegoben. Patakokban folyt a vér. A szellemek nem nyugodtak, amíg meg nem törték a király csapatainak erejét. A sereg nagy részét levágták, a többiek megfutamodtak. Nur al-Huda szultánnot foglyul ejtették, és megbilincselve vitték Hasszán felesége elé. Ez azonban novérének minden gonoszságát megbocsátotta. Hasszán pedig lóra ültette a gonosz lelku Nur el-Hudát és visszaküldte hazájába. Ezután ismét paripákat kért a szellemektol. Egyikre o tilt fel nagyobbik fiával, a másikra felesége a kisebbikkel. Saváhit is lóra ültették, elbúcsúztak tole és útnak indultak, ki jobbra, ki balra.

Ismét teljes egy hónapot mentek Hasszánék és akkor egy barlanghoz értek.

- Itt lakik a nagymester, Abu Ruvájis, akinek hálával tartozom - mondotta Hasszán. - Menjünk be hozzá, üdvözöljük.

Amikor éppen be akartak térni a barlangba, Abu Ruvájis lépett ki az ajtón. Hasszán elbeszélt mindent, ami vele a Vák-Vák szigeteken történt. Beszélt a sapkáról és a kormánypálcáról is, mire Abu Ruvájis megjegyezte:

- Bizony, fiam, most anélkül nem volnál itt.

Miközben beszélgettek, jött az öreg is, aki mindig elefánton szokott lovagolni. O is elbeszéltette Hasszánnal a kalandjait, azután azt mondta:

- Fiam, visszakaptad feleségedet, gyermekeidet, most már nincsen szükséged a kormánypálcára és a sapkára. Ne feledd, hogy a mi segítségünkkel jutottál a Vák-Vák szigetekre, ajándékozd hát nekem a kormánypálcát és Abu Ruvájisnak a sapkát.

- Szívesen teljesítem kéréseteket - mondotta Hasszán - de apósom üldöz a katonáival, hogyan segítsek ezek nélkül magamon?

- Ne félj - mondotta az öreg - mi ellene és mindenki más ellen megvédünk téged.

Hasszán odaadta a sapkát Abu Ruvájisnak, és azt mondta az öregnek:

- Kísérj hazáig, ott aztán neked adom a kormánypálcát.

Az öreg szívesen ráállott erre; Hasszán és övéi mellé szegodött. Aztán egyszerre csak megpillantotta a Felhohegy tetejét.

- Örvendj - mondta Hasszánnak az öreg - ma éjjel a húgaim palotájában fogsz aludni.

Hatalmas nagy volt a leányok öröme, amikor Hasszán feleségével és gyermekeivel megérkezett. Örömükben tíz napig tartó vigasságot rendeztek.

Hasszán pedig átadta az öregnek a kormánypálcát, elbúcsúzott tole és húgaitól. Hetven nap múlva megérkeztek Bagdadba.

Emberi szó el nem mondhatja Hasszán anyjának örömét, amikor meglátta rég elveszettnek hitt fiát, menyét és unokáit.

A következo napon Hasszán finom ruhát öltött magára, kiment a piacra, rabszolgákat és rabszolganoket vásárolt. És vásárolt finomabbnál finomabb kelméket, ruhákat, ékszereket és mindenféle házi berendezést. Mindennel ellátta magát, akárcsak egy uralkodó, és boldogságban élt édesanyjával, feleségével, gyermekeivel. Amíg el nem jött értük a halál: az örömök megrontója és a kötelékek megbontója.

Nincsenek megjegyzések: