szerda

Három hazug mese

1.

Egyszer volt egy gazdaember, aki már negyven esztendeje élt a
feleségével, s gyermekük még mindig nem volt. Egyszer a többi között
beszélgetnek együtt, hogy milyen csudálatos dolog az, hogy nekik
gyermekük nincsen. Azt mondja az ember:

- Ne búsulj, feleség, még nekünk is lehet gyermekünk, legalább egy.

- Azt már nem hiszem - azt mondja az asszony -, mert amikor hozzád
férjhez jöttem, akkor húsz esztendos voltam, negyven esztendeje, hogy
együtt lakunk, így hát én ma hatvan esztendos vagyok, eltölt már az
az ido éntolem, hogy nekem még gyermekem szülessék. De ha születnék
is, teszem azt, minek tudnánk kereszteltetni?

Azt mondja az ember:

- Kereszteltessük Hazugnak vagy akárminek, csak legyen.

Hát egyszer azt mondja az asszony az embernek:

- No, te öreg, addig beszélgettünk a gyermek felol, hogy én érzem már,
hogy bizonyosan gyermekem lesz.

- Jól van, feleség - kiáltott az ember -, lesz hát valaki, aki késo
vénségünkben gondot viseljen reánk.

Nem sokkal ezután megszületett egy szép fiú. Elnevezték Hazugnak.

Mikor akkorára felnevelkedett, hogy elérte a huszadik esztendot,
mindjárt azon kezdte futtatni az eszét, hogy katona legyen belole,
s be is állott katonának. Szolgált is néhány esztendeig, s mikor
a katonaesztendeit, ahogy lehetett, letöltötte, hazakerekedett
szabadságra az apja házához. Otthon nagy örömmel fogadták, mivel
jóforma, ügyes ember válott belole. Azt mondja neki egyszer az apja:

- No, fiam, te sokfele jártál-keltél katonaságod ideje alatt, biztosan
tudsz nekem valami újságot mesélni.

A fiú erre azt mondja:

- No, én mondok is olyanokat, amilyeneket még senki sem hallott, de
csak azokat mondom el, amiket saját szememmel láttam: az óriások
országában, mikor oda beérkeztünk, az idonk csak a csodalátásban telt
el, mert láttunk ott olyan magas embert is, hogy mi láttuk jól, hogy
mozog a szája odafenn, de a távolság miatt nem értettük a szavát,
pedig olyan kemény hangon beszélt, hogy a föld mozgott az ember
lába alatt.

Láttam ott egy olyan háromesztendos gyermeket, aki olyan magas volt,
hogy itt nálunk csak a földön állva a legmagasabb fának a tetejébol
is le tudná szedni az almát.

Láttam ott akkora élo fát, hogy felnott volt az égig, s hogy az
égtol tovább nem nohetett, az ága egy mérföldnyire meghajlott széjjel
az ég alatt. Van abban az országban egy olyan folyóvíz, melynek a
mélységét még senki sem tudta megmérni. Egyszer próbára beleküldöttek
egy vízi búvárt, az oda volt három esztendeig, akkor kijött a vízbol,
s azt mondotta, hogy ott a vízben találkozott egy tengeri csudával,
megszólította ot, hogy mi járásbeli. Mikor az megértette, hogy o a
víznek a fenekét akarja elérni, azt mondotta, hogy ha még három
esztendeig mindig megy is lefele, akkor sem éri el a fenekét.

Láttam az országban akkora madarat, melynek szárnyát kiterjesztve
megmérték, s huszonkilenc öl volt.

Láttam ott egy kígyót, amelyik vastagabb volt, mint akármelyik torony
a mi országunkban, s olyan hosszú volt, hogy három falu határán
keresztülért.

Láttam még ott egy pinty tojást, amely bámulatos nagysága mellett
olyan eros héjú volt, hogy mikor meg akarták törni, tizenkét kovács
esztendeig szakadatlanul verte a nagy vaskalapácsokkal. Mikor végre
betörött a tojás, egyik kovács beleejtette a kalapácsát, s azután
belement utána lajtorján. Három hónapig kereste a kalapácsát, egyszer
találkozott ott benn egy pásztorral, aki egy ménescsordát orzött.
Az a pásztor is segített neki keresni, míg végre nagy sokára meg
is találták.

Láttam én ott olyan irtózatos nagy házakat, hogy egyikbe-egyikbe három
vármegye is belefért volna egyszerre.

Láttam egy olyan fozofazekat, amelyik éppen húsz köblös volt.

Láttam egy olyan lovat, amelyre huszonöt öles lajtorján kellett
felhágni, hogy reáülhessen az ember. Annak a nyakán egy olyan nagy
csengettyu volt, hogy húsz mérföldre elhallott a hangja. Egy másik
lónak a nyakán láttam egy olyan öntött pergot, amely harminchat
mázsás volt, mégis a ló nem is érezte, hogy a nyakán van.

Láttam egy toronyban akkora harangot, hogy mikor húzni kezdették, meg
kezdett lódulni, még három hét múlva kondult meg. Akkorát szólott,
hogy minden ütésre egy-egy hegy összeomlott.

Láttam még ott egy szabómestert, aki valami kényes munkával dolgozott,
s a legkisebb varrótuje akkora volt, mint a legnagyobb bükkfa itt a mi
hazánkban a havason.

Láttam akkora egereket, mint egy-egy kövér hízó disznó. Láttam abban
a feneketlen folyóvízben egy olyan halat, hogy a százhúsz ágyús
hadihajót felvette a hátára, s úgy viddegélte tovább.

Láttam ott akkora macskákat, mint egy-egy ötesztendos tulok.

Láttam egy akkora hosszú lábú agarat, hogy egy szökésben egy egész
vármegyét keresztülugrott.

Láttam ott egy olyan ebihalat, amelynek a háta olyan széles volt,
hogy egy szénásszekér négy ökörrel megfordulhatott rajta.

Láttam egy faragó óriást, akinek a fejszéjét megmértük, s hatvan
mázsásnak találtuk. Egy másik óriás írt a házában, s a kalamárisa
akkora volt, mint egy százvedres hordó. A pennája pedig akkora,
mint egy tíz német ölös árbocfa a mi hazánkban.

Láttam egy pincében egy olyan boroshordót, amely éppen tizenkétezer
vedres volt.

Láttam egy pár csizmát, amelyet harminc ökör borébol készítettek,
de le volt téve, mert akinek a számára készült, nem tudta viselni
a kicsinysége miatt.

Láttam egy fekete sapkát, amelyet ötven bárány borébol készítettek
egy tizenkét esztendos óriás fiú számára, de annak a feje félesztendo
múlva úgy kinott a sapkából, hogy nem viselhette tovább, hanem el
kellett adni.

Láttam egy akkora kenyeret, mint nálunk egy ezerkalongyás búzaasztag.

No, hogy aztán az óriások országából kimasíroztunk, azután is eleget
láttam, de most a többit elhallgatom, csak azt az egyet mondom el,
hogy mikor egy városban, messze-messze innen, kvártélyban voltunk,
született egy kovácsnénak olyan fia, hogy mikor megszületett, kalapács
volt a kezében, és egy óra múlva verte az üllon a vasat. Még egyebeket
is láttam, de most nem tudom mind elmondani.

- Többet ne is mondj, fiam - azt mondja rá az apja -, még ez is igen
sok, amit eddig mondottál. Nincs a világon olyan bolond ember, aki
ezt elhinné neked.

- Már bizony, apám, ha nem hiszi, járjon a végére. Minek neveztek
engem Hazugnak?


2

Mi apámuramnak tizenhárman voltunk fiai. Egyszer apámuram összeszedett,
ahogy tudott, harminc magyar forintot, s megindult, hogy valahogy
valami jószágot vegyen.

Elvetodött szerencsésen Sófalvára. Ahajt Kacsónak volt egy nagy kutya
kabalája, egy istentelen nagy szürke lova. Addig tolják, vonják, amíg
megveszi apám a lovat harminc magyar forinttal, s elhozza ide haza
Farkaslakára. De az akkora volt, hogy a pajtába nem lehetett bekötni.
Beállítottuk hát a csurbe, s a kakasülorol eddegélte a szénát a kutya
kabala.

Egyszer apámuram fel akar ülni a hátára, hát nincsen olyan magas
kerítés, hogy fel tudjon róla hágni. Ahajt elmegy fel a havasra,
vág két-három öles ágat, hazahúzdolgálja. Csinál egy lajtorját, a
ló mellé állítja, s minket megszólít:

- Gyertek ide, gyermekek, jártassátok meg ezt a kabalát.

Mi bizony mind a tizenhárman felmegyünk rája, fülitol farkáig mind
beüljük. Apámuram hálát ad az istennek, hogy amennyi gyermeke, mind
lóhátra kapott. A kapun kicsapja velünk a kabalát, hogy már jártassuk
meg. Úgy elvitt minket a kutya kabala, mint a pislogás.

Egyszer gondolja apámuram, hogy eddig haza kellett volna jönni
a kabalának a gyermekekkel, mert a vetéskapu ha nyitva nem volt,
megjárhatták volna eddig. Apámuram bizony nem veszi tréfára a
dolgot, gondolja magában:

- A kabala is odavan, a sok gyermek is, csak utánuk megyek.

Farkaslaka végéhez ahogy kimegy, hát látja, hogy a pálfali háton visz
ki minket. Gondolja magában:

"Ez a kutya kabala bizony éppen Sófalvára viszi a gyermekeket Kacsóhoz,
akitol éppen vettem."

Apámuram is megrúgja magát, Pálfalván alól keresztülaprít, elejibe
kerül egy doronggal. Szilos megett megkerüli a kutya kabalát, egyet
suppant rá, megtéríti hazafelé. Mikor elhajtja Farkaslaka végéhez,
szalad apámuram, hogy a vetéskaput nyissa meg. Az a kapu öt szál
deszkából volt csinálva, olyan magas volt. Hát amíg kinyitaná, a
kutya kabala keresztüllépi a magas kaput.

Elhajtja haza apámuram a kabalát, melléállítja a lajtorját, úgy
szálltunk le ahajt a kutya kabaláról. A csurbe ismét behajtottuk,
hogy egyék a kakasülorol.

No de már a tél is következik, gondolja apámuram, mit csináljon
evvel a kutya kabalával. A falut kihívatja kalákába, hogy hozzanak
istállófát, hogy a kutya kabalának csináljon akkora pajtát, mint egy
világ. Ahajt háromöles ajtófélfát készít apámuram a kutya kabalának,
hogy beférjen.

Mikor már fedték volna befele az istállót, akkor a kutya kabala
megdöglött. Mondja apámuram:

- Ezt a kutya kabalát is addig ették volna meg a farkasok, míg annyit
nem dolgoztunk az istállóval.

Mérgiben Murva Dáviddal megnyúzatta, s a borivel kereken az istállót
befedte. Ami az eszterhéján alól lefittyent a borbol, három esztendeig
tizenhárman lábbeliztünk belole. Egyszer apámuram lehúzza a
pajtafedélrol a bort, beviszi Udvarhelyre, eladja Kandónak harminc
magyar forintért. Így kapta meg apámuram a kutya kabala árát.


3

Egyszer megindulék a malomba, négy ökörrel, szekérrel. A szekeremen
volt négy zsák búza, de mikor mennék egy hágón, hát nem bírják
az ökrök a szekeret. Én bizony nekiálltam, a négy ökröt kifogtam,
felültettem a szekérbe, a négy zsák búzát pedig befogtam a helyükbe.
Ahajt úgy kivittek, mint a szél. Elmegyek Kádácsba, a malomba. Hát a
malom nincs otthon, elment eprészni. Ahajt felütöttem az ostornyelemet
az ökrök eleibe, s elmegyek, hogy a malmot keressem meg. Hát megtaláltam
az oldalban, ahogy eprészett. Szedek köveket a kezembe, úgy hajigáltam
onnét haza. Nézem az ostorom nyelét, hát amíg kijártam az erdore,
akkora jegenyefa nott belole, hogy a teteje szinte a felhoket érte.
Szököm a tetejébe, hát látom, hogy már a seregélyek egy likba bele
is költöztek. Én bizony felhágok, hogy vegyem ki a fiait, hát a kezem
nem fér be a likon. Én bizony fogtam magam, belebújtam. Megrakom a
kebelemet madárfiakkal, hát nem férek ki a likon visszafelé. Eszembe
jut, hogy otthon van nekem egy rozsdás fejszém. Fogtam magam,
elfutottam haza, igen hamar kivágtam a likat, kibújtam.

De hát engem úgy repítettek a seregélyfiak, mint a szél. Egyszer
megoldódik a harisnyám szíja, az ingem kicsúszik, s a seregélyfiak
kirepültek. Úgy beleestem egy tóba, hogy legalább háromszáz szekér
halat kiütöttem. Csakhamar odajön egy mezítelen purdé, ahajt a
kebelibe berakja, mind elviszi. Én a tóból ki akartam mászni, de
nem tudtam. Hát látom, hogy ott a martján szökdösik egy kicsi
leánykamadár. Hívom, hogy húzzon ki onnét, de hát bizony nem jön.
Megharagszom, kapom a fejszémet, úgy belehajítom abba a kicsi
madárba, hogy a tolla mind lejött róla, az egész környéket mind
ellepte.

Egyszer kivánszorgok nagy bajjal, hogy keressem meg a fejszémet a
tollúban, de hát sehol sem kapom. Én bizony fogom magam, meggyújtom a
tollat. A hamuban keresni kezdem a fejszémet, hát csak a nyelét kapom
meg, a fejsze elégett. Megyek a malomba, hogy lássam, meg van-e orölve
a gabonám. Hát a víz megitta az ökrömet, keresem a vizet, hát a malom
elvitte, én ott maradtam a nagy semmivel.

Nincsenek megjegyzések: