péntek

A kereskedő és a gonosz szellem

Élt Kairó városában egy igen gazdag kereskedo. Maga sem tudta, mije van, oly rengeteg pénze, mindenféle portékája, háza, földje volt. Ez a kereskedo gyakran elutazott üzleti ügyben, ám egyszer igen-igen messzire kellett utaznia. Nagy nekikészülod essél indult útnak, kétszersülttel, datolyával töltötte meg tarisznyáját, aztán igen-igen nehezen búcsúzott el feleségétol, gyermekeitol, mert tudta, vagy látják egymást, vagy sem. Lovára ült és nekivágott a rengeteg nagy pusztaságnak. A pusztaságon keresztül egyetlenegy élo lélekkel sem találkozott, és semmi baja sem történt. Amikor elvégezte dolgát abban a városban, ahova jó hat hétig utazott, visszafelé indult.

A tizennegyedik napon olyan rettenetes hoség áradt rá, hogy nem volt ereje folytatni az útját. Lovát fához kötötte, o maga letelepedett a fa alá, amelynek tövében forrás bugyogott, tarisznyájából eloszedte a kétszersültet meg a datolyát, és evés közben jobbra, balra, mindenfelé szétdobálta a datolya héját. Evés után mohamedán szokás szerint kezét, arcát, lábát megmosta és imádkozott. De éppen csakhogy bevégezte az imádságát, hirtelen-váratlan elotte termett egy rettento magas szörnyeteg, akinek kard volt a kezében és így mennydörgött a kereskedore.

- Állj fel te nyomorult, hadd öljelek meg, mert megölted a fiamat!

- Ó, jaj nekem - rémüldözött a kereskedo - hogy öltem volna meg, hiszen nem is láttam a fiadat?!

- Úgy, még tagadod?! - rivallt rá a szörnyeteg. - Nem te dobtad meg datolyával? Attól halt szörnyet a fiam!

- Hát - mondotta a kereskedo - nem tagadom, hogy a datolya héját eldobtam, de biztosítalak, hogy a fiadat soha nem láttam. Ártatlan vagyok az o halálában.

- Hát, ha nem tagadod - mondotta a szörnyeteg - készülj a halálra.

- Ó, jaj nekem, hát nincs benned irgalom s kegyelem?

- Sem kegyelem, sem irgalom - mennydörgött a szörnyeteg. - Öltél, tehát megöllek. Ez az igazság.

És hirtelen karon ragadta a kereskedot, arccal földre nyomta és mindjárt fel is emelte kardját, hogy levágja a fejét.

- Hát van lelked és istened - zokogott a kereskedo - hogy megölj engem? Hogy ne lássam soha többé feleségemet, gyermekeimet? Kegyelmezz, irgalmazz nekem!

- Mondtam már, hogy sem kegyelem, sem irgalom. Szörnyu halálnak halálával kell meghalnod, mint ahogy meghalt az én fiam.

A kereskedo, látván, hogy csakugyan meg kell halnia, csendesen, keseregve mondta e szavakat:

- Az ember életének csupán két napja van; az egyik nap eros bizonyosság, a másik nagy bizonytalanság. Az egyik nap mero vidámság, mosoly, a másik nap: felho és bánat. Látod-e, hallod-e a szelet, amint zúgatja viharszárnyait? Íme, a szél csak a legmagasabb fákba ütközik, oket rázza meg. Ó, hány szép és hány csúnya fa van a világon, de lám, az emberek csak azokra a fákra hajítanak követ, amelyiken gyümölcs mosolyog. Megszámlálhatatlan csillag ragyog az égen, de a csillagok között csak a két legnagyobbiknak, a Napnak és a Holdnak van fogyatkozása.

A kereskedo, amint elsírta e szavakat, ismét könyörögve nézett fel a gonosz szellemre:

- Ó, várj még egy pillanatig. Engedd meg, hogy hazamenjek feleségemhez, elkészítsem végrendeletemet, elbúcsúzzam tole és gyermekeimtol. Ajándékozz meg egy esztendovel, hogy kereskedotársaimmal minden dolgomat elrendezzem, jó barátaimtól is elbúcsúzzam, és esküszöm neked, hogy egy esztendo múlva pontosan visszajövök ide, e fa alá.

A szörnyeteg gondolkozott egy ideig, aztán azt mondotta:

- Csakugyan visszajössz? Jó. Mehetsz. De jaj neked, ha egy esztendo múlva nem leszel itt, ez alatt a fa alatt.

A szörnyeteg abban a pillanatban eltunt, a kereskedo pedig nagy nehezen felkelt a helyérol. Alig állt a lábán szegény, reszketett, akár a nyárfalevél és alig-alig tudott felkapaszkodni lovára. Elindult hazafelé és az egész úton sírt, kesergett magában, hogy az o élete már csak egy esztendo, azután pedig szörnyu halálnak halálával nagy ártatlanul meg kell halnia. Amikor hazaért, a felesége meg a gyermekei nagy örvendezéssel szaladtak elébe, o azonban keserves sírással ölelte, csókolta oket. És nemcsak sírt, de jajgatott, olyan szörnyen jajgatott, hogy ijedten megkérdezték, mi történt vele? Talán bizony minden vagyonát elvesztette?

- Ó, jaj, nem a vagyonomat, az életemet vesztettem el. Egy esztendo múlva szörnyu halálnak halálával meg kell halnom.

Rémülten nézett rá a felesége, néztek rá a gyermekei: reszketve kérték, mondja el, mi történt.

A kereskedo elbeszélte elejétol végéig a szörnyeteggel való találkozását és íme, rettento sírás, zokogás, jajveszékelés verte fel a házat. Hamarosan összefutottak a szomszédok és nagy volt a sajnálkozás, a szomorkodás, mert a kereskedot mindenki szerette. Segítettek volna is rajta szívesen, de haj! mit tehettek a gonosz szellem ellen? S mi mást tehetett a kereskedo: megírta végrendeletét, rabszolgáinak visszaadta szabadságát, rengeteg sok alamizsnát osztott ki a szegények közt. Alig vette észre, elrepült az esztendo, indulnia kellett. Felesége, gyermekei, jó barátai mind el akarták kísérni az utolsó útra, de o nem engedte. Keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott mindenkitol, felült lovára, és addig ment, mendegélt, mígnem ama bizonyos fához ért, ahol egy esztendeje a szörnyeteggel találkozott.

Leszállott a lováról, a fához kötötte, leült a forrás mellé, ült, üldögélt nagy búsan, hullott a könnye, akár a záporeso. Egyszer csak felnéz, hát egy öregember áll elotte. Nem a szörnyeteg volt ez az öreg, hanem igazi földi ember. Barátságosan köszöntötte. Az öregember nem volt egyedül: egy szarvas állott mellette. A szarvas nyakán szalag volt, ennél fogva vezette az öregember.

- Ugyan mondd csak - kérdezte az üdvözlés után - mi történt veled, te jó ember, miért vagy oly szomorú? S ugyan bizony hogyan s miképpen jöttél ide, hiszen ez a hely a gonosz szellemek tanyája!

- Ó, ne is kérdezd - válaszolt a kereskedo - tudom én, hol vagyok. Hidd el, nem a magam jószántából jöttem ide.

És elbeszélte, mi történt vele.

- No, hallod-e - mondotta az öregember - sok országot-világot bejártam, sokféle embert láttam, ám olyan embert még soha, aki a gonosz szellemnek tett esküjét megtartotta volna. Itt maradok veled, mivelhogy igazán kíváncsi vagyok, mi történik majd itt.

Azzal leült a kereskedo mellé. Elbeszélgettek errol, arról, mindenrol. És íme, egy másik öregember tunt fel, két fekete kutyát vezetett pórázon. Nyájasan üdvözölte oket, letelepedett melléjük, beszéltek errol-arról, s végül az elso öregember elmondta a másodiknak, hogy mi történt a kereskedovel.

- No, még ilyet sem hallottam világéletemben - szólt a második öregember. - Én magam is itt maradok, hadd lám, mi történik itt.

Jóformán le sem ült még a második öregember, ismét jött egy: ez pedig öszvért vezetett. Letelepedett közéjük, s miután elmondták neki a kereskedo történetét, o is elhatározta, hogy ott marad.

Nem kellett sokáig várakozniuk: egyszerre csak szörnyen vastag köd ereszkedett le a levegobol, mind közelebb és közelebb gomolygott feléjük, aztán hirtelen, váratlanul rettento nagy forgószél kerekedett a pusztaságon. Ez a forgószél is csak közeledett, közeledett feléjük, aztán hirtelen-váratlanul szerteoszlott: eltunt. És íme, ott termett mellettük a szörnyeteg.

Egy szót sem szólt, csak kardot rántott, magasra emelte és rámennydörgött a kereskedore:

- Hát megjöttél, te gyilkos! Állj fel nyomban, hadd öljelek meg, amiként te megölted a fiamat!

A kereskedo felállt, az öregek pedig reszkettek a félelemtol, akár a nyárfalevél, nem tudták, mit szóljanak, mit cselekedjenek. Ám lassan-lassan mégiscsak nekibátorodtak, és megszólalt az elso öregember, aki mellett a szarvas állott:

- Ó, szellemek királya - mondotta - szüntesd a te haragodat és hallgasd meg, amit elmondandó vagyok. Engedd meg, hogy elbeszéljem ennek a szarvasnak csodálatos történetét. Ha meghallgattad és érdekesnek ítéled ezt a történetet, arra kérlek, engedd el a szerencsétlen ember büntetésének egyharmadát.

- Hát jól van - szólt hosszú gondolkozás után a szellem - mondd el szarvasod történetét, és ha érdekesnek találom, elengedem a büntetés egyharmadát.

AZ ELSO ÖREG ÉS A SZARVAS TÖRTÉNETE

- Ez a szarvas - kezdte el a történetet az öregember - úgy nézzétek meg: a feleségem. Alig volt tizennégy esztendos, amikor feleségül vettem, tehát nemcsak férje, de jóformán apja is voltam. Harminc esztendeig éltünk együtt. E hosszú ido alatt Allah nem áldott meg gyermekkel. Soha nem hibáztattam ot ezért, jó voltam hozzá. Minden kedvét betöltöttem. Ám szerettem volna, ha Allah gyermekkel áld meg, evégbol feleségül vettem egy rabszolganot is. Ennek csakugyan született egy fia, olyan gyönyöru szép gyermek, hogy nem volt párja messze földön. Végtelen nagy örömem telt ebben a fiúban, és amint nott, növekedett, vele nott, növekedett az örömem is. Hanem a feleségemnek nem volt olyan nagy az öröme, sot szemmel láthatóan gyulölte a fiút, és gyulölte a fiú anyját is.

Amikor a fiú tízesztendos lett, hosszú útra kellett kelnem, és teljes egy esztendeig távol maradnom. Nehéz szívvel váltam meg fiamtól. Lelkére kötöttem a feleségemnek, hogy bánjon jól a fiúval, és bánjon jól a fiú anyjával is. Ám amíg én távol voltam, feleségem megtanulta a bubájosságot, az én drága szép fiamat borjúvá varázsolta, aztán kiadta a tanyára egyik bérlomhöz, azzal az utasítással, hogy hizlalja meg. A gonosz asszony nemcsak a fiút varázsolta el, hanem a fiú anyját is: tehénné változtatta, és ugyancsak kiadta a tanyára, meghagyván, hogy a bérlo ezt is hizlalja meg.

Telt, múlt az ido, eltelt az egy esztendo, szerencsésen hazakerültem. Hát nem találok otthon senki mást, csak a feleségemet.

- Hol a rabszolgano? - kérdeztem.

- Meghalt - felelte ridegen az asszony.

- Hát a fiam hol van?

- Már két hónapja, hogy nem láttam - felelte. - Sejtelmem sincs róla, hová, merre csavargott el.

Mélységesen megszomorított a rabszolgano halála, de még inkább, az én drága szép fiam eltunése. És e naptól fogva egyebet sem cselekedtem, szüntelen jártam-keltem, kerestem, nyomoztam a fiamat, de hírét-nyomát sem találtam sehol. Hónap hónap után múlt el és közben elkövetkezett a nagy Hajrám ünnepe. Kiüzentem a tanyára a bérlomnek, hogy hozza be a legkövérebb tehenet, hadd áldozzam fel Bajrám ünnepén.

A bérlo bevezetett egy kövér tehenet. Oszlophoz kötöttem, fel is emeltem rá a bárdot, hogy levágjam, de az állat oly igen keservesen bogött, oly szomorúan nézett rám, és úgy hullott szemébol a könny, hogy nem volt lelkem s szívem levágni. Kihullott kezembol a bárd.

Feleségem így kiáltott fel:

- Ugyan bizony miért nem akarod feláldozni? Hiszen ez a legkövérebb tehenünk!

Addig hangoskodott, addig veszekedett, mígnem végül is fölemeltem a földrol a bárdot, s lesújtottam a tehenet.

Hát, halljatok csodát, miután a borét lehúztam, kitunt, hogy a tehén valójában nem is volt kövér, csupán kívülrol látszott annak, belül módfelett sovány volt.

- Ezt ugyan hiába vágtam le - szóltam bosszúsan, aztán odaadtam a bort a bérlonek és megparancsoltam, hogy hozza be a legkövérebb borjút.

A bérlo tüstént kiment a tanyára, hamarosan be is hozott egy gyönyöru szép kövér borjút. Ám ez is épp olyan keservesen bogött, akár a tehén, amikor ráemeltem a bárdot; éppen olyan szomorúan nézett rám, de még hozzám is dörgölodzött, nyalta-falta, csókolta a kezemet. Mondanom se kell tán, hogy nem tudtam megölni.

- Hát ezt sem akarod megölni? - kiáltott fel a feleségem. - Valamennyi borjúnk között ez a legkövérebb. Mit akarsz egyebet?

- Mondhatsz akármit - szóltam az asszonynak - ezt a borjút meg nem ölöm. Nem látod, hogy nyalja, csókolja a kezemet? Nem látod, hogy hull a könny a szemébol?

Gyávának nevezett, kigúnyolt az asszony, de mondhatott bármit, a borjút visszavitettem a tanyára. Egy más borját hozattam, azt a Bajrám ünnepre le is ölettem.

A következo nap ismét bejött a bérlo, kiszólított a házból, és félrevont azzal, hogy valami különös dolgot akar közölni.

- Hadd hallom - szóltam neki.

- Valóban, különös dolgot akarok neked elmondani, uram. Tegnap, mihelyt visszavezettem a borját a tanyára, leányom, aki érti a bubájosságot, amint megpillantotta a borját, nagy örömében nevetni kezdett, aztán egyszerre csak hangosan sírt, hullott a könnye, akár a záporeso. Megijedtem, nem értettem a dolgot. Megkérdeztem: »Mi történt veled, édes leányom? Mi az oka, hogy elobb kacagtál, most pedig hirtelen sírásra fordult a jókedved?«

»Ó, apám - felelte a leányom - nagy oka van az én kacagásomnak és az én könnyeimnek. Ez a borjú, amelyet visszahoztál, a mi gazdánk fia. Nevettem, amikor megláttam, hogy él, nevettem szertelen nagy örömömben, mert kimondhatatlanul szeretem, aztán sírtam, amikor arra gondoltam, hogy megölték az édesanyját. Mert az a tehén, amelyet megölt a gazdája, ennek a fiúnak az anyja volt.«

Ezt mondta a leány, de mondott egyebet is: azt, hogy a fiút is, az anyját is a feleségem varázsolta el. Mondanom se kell, hogy egy szempillantásig se volt otthon maradásom, futottam ki a tanyára, egyenesen a pajtába. Ott volt a bérlo leánya, simogatta, cirógatta a borjút. Ennek, amint meglátott engem, hullani kezdett a könnye, én meg átöleltem, csókoltam hosszan, sokáig. Hogy szeretett volna mondani valamit, de csak érthetetlen hangokat hallatott és nyalta, csókolta a kezemet, arcomat. Én pedig így szóltam a bérlo leányához:

- Hallottam, te jó leány, az édesapádtól, hogy megtanultad a bubájos mesterséget. Vissza tudnád-e változtatni ezt a borjút igazi alakjába? Minden vagyonomat neked adnám, ha ezt megcselekedned.

- Nem kell nekem a vagyonod - nevetett a leány - a fiad kell nekem. Visszaváltoztatom igazi alakjába, de két feltétellel. Az egyik, hogy feleségül vesz engem, a másik, hogy engeded megbüntetni azt az asszonyt, aki fiadat borjúvá varázsolta.

Természetesen azt válaszoltam a leánynak, hogy örömmel fogadom menyemnek, s szívesen megengedem, hogy érdeme szerint megbüntesse azt a gonosz asszonyt.

Ezt hallván a leány, kifutott a pajtából, hozott egy dézsát, tele-töltötté vízzel, föléje hajolt, érthetetlen szavakat mormolt belé, majd a borjúhoz fordult és így szólt:

- Ó, te borjú, ha Allah úgy teremtett téged, abban az alakban, amelyben most vagy, maradj meg benne; de ha ember vagy, változzál vissza emberré.

És vízzel locsolta meg a borjút. Hát íme, abban a szempillantásban elottem állott igazi alakjában az én drága szép fiam. Emberi szó nem képes elmondani az én végtelen nagy örömömet, s az én édes fiam határtalan örömét. Amikor aztán kisírtuk magunkat, azt mondtam neki:

- Édes szép fiam, nézd meg ezt a jó leányt. Neki köszönheted, hogy visszaszerezted igazi alakodat. Megígértem, hogy ha általa visszanyerted emberi formádat, feleségül veszed ot. Mondjad, szíved szerint beszéltem-e?

- Szívem szerint beszéltél, édes jó apám - mondotta a fiam.

Még aznap megtartottuk a lakodalmat. Lakodalom után menyem ismét megtöltötte a dézsát vízzel, valami érthetetlen szavakat mormolt belé, és amikor hazamentem, látom, hogy az udvaron egy szarvastehén futkároz. Ez a szarvastehén a feleségem volt. Azóta bármerre megyek, mindenüvé magammal vezetem, hadd lássam szüntelenül az o bunhodését. Mondjátok, nem ritka, nem különös és csodálatos történet ez?

- Valóban az - mondták mind, nemcsak a másik két öregember, de a gonosz szellem is. Annyira tetszett a gonosz szellemnek a történet, hogy elengedte a kereskedo büntetésének harmadát.

És íme, eloállott a második öregember, akinek a két fekete kutyája volt, s mondotta:

- Ó, szellemek ura és királya, érdekes volt a történet, amelyet itt hallottunk, ám én még ennél is érdekesebbet mondok el, ha elengeded e szegény ember büntetésének másik harmadát.

- Elengedem - mondotta a gonosz szellem -, ha csakugyan érdekes lesz a történeted. Hát csak beszélj.

A MÁSODIK ÖREGEMBER ÉS A FEKETE KUTYÁK TÖRTÉNETE

- Úgy nézzétek meg ezt a két kutyát - kezdte a történetet a második öregember - hogy ezek az én testvéreim. Amikor édesapám a halálos ágyán feküdt, ezer-ezer aranyat hagyott reánk. Halála után boltot nyitottunk ezzel a háromezer arannyal, és szépen gyarapodtunk is. Egyszer azonban mit gondolt, mit nem az idosebb bátyám: azt gondolta, hogy pénzzé teszi az o részét, portékát vásárol rajta, aztán elutazik idegen országba, ott próbál szerencsét. Úgy tett, amint határozta. Távol volt teljes egy esztendeig, ezalatt hírt sem hallottam felole. Egy esztendo múlva beállít hozzám egy rongyos ember és alamizsnát kér. Jóformán rá sem néztem, csak úgy odanyújtottam neki az alamizsnát.

- Öcsém, hát meg sem ismersz? - kérdezte a rongyos ember.

Csakugyan a bátyám volt! Magamon kívül öleltem, csókoltam és sírva kérdeztem, hogy mi történt vele. Elmondta tövirol hegyire, hol, merre járt, hogyan s miképpen veszítette el vagyonát. Felvezettem lakásomba, langyos fürdot készítettem neki, legszebb ruhámba öltöztettem, és miután jól megvendégeltem, ezt mondtam neki:

- Kedves bátyám, éppen kétezer aranyam van, legyen tied az egyik fele.

Köszönte, hálálkodott, hamarosan boltot is nyitott, és éltünk nagy szeretetben, nagy békességben.

Telt-múlt az ido, s a másik bátyámnak jutott eszébe, hogy o is eladja vagyonát, és idegen földön próbál szerencsét. Hiába figyelmeztettem, hogy gondoljon idosebbik bátyánk esetére, nem hallgatott reám, eladta vagyonát, portékát vásárolt rajta és egy éppen akkor induló karavánnal útra kelt. Egy esztendo múlva éppoly rongyosán tért haza, akárcsak az idosebbik bátyám. Ezen esztendo alatt ismét megkétszerezodött a vagyonom és én neki adtam a felét, az ezer aranyat, o is boltot nyitott és sokáig nagy boldogságban, nagy békességben éltünk mind a hárman.

De nem tudom, mi bújt a testvéreimbe. Amikor a legjobban ment a dolguk, elfogta oket a nyugtalanság, s szüntelenül biztattak engem, hogy tartsak velük, menjünk idegen országba mind a hárman, hátha úgy nagyobb lesz a szerencsénk. Hasztalanul mondtam, hogy nem megyek, nem hagytak békén, szüntelenül zaklattak, végül is elvesztettem az eszemet: összeszámoltam vagyonomat, éppen hatezer aranyam volt. Két részre osztottam. Ezer-ezer aranyat nekik adtam, egy ezret magamnál tartottam, háromezret pedig elástam házam egyik sarkában, hogy ha netalán szerencsétlenül járunk, s elveszítjük a magunkkal vitt pénzt, legyen otthon, amivel újra boltot nyissunk. Mindenféle portékát vásároltunk össze, aztán hajót béreltünk. Szerencsésen meg is érkeztünk oda, ahová igyekeztünk a portékánkkal, nagy nyereséggel el is adtuk, aztán olyan portékát vásároltunk, ami nincs a mi országunkban és ezzel visszaindultunk.

Amikor éppen indulóban volt a hajónk, hirtelen elottem termett egy szegényes ruhába öltözött asszony, mind a két kezemet megragadta, sírva csókolta és könyörögve kért, hogy vegyem feleségül, vigyem el magammal az én hazámba. Gondolhatjátok, mennyire megzavart ez a különös kívánság. Sokáig haboztam, nem tudtam, mit feleljek. De az asszony oly szívrehatóan rimánkodott, hogy végül is ellágyultam, és így szóltam:

- Teljesítem kérésedet, jóasszony, gyere velem!

Még volt annyi idonk a hajó indulása elott, hogy tisztességes ruhát vehettem neki, és megírattam a házassági szerzodést is. Aztán elindult a hajó, teltek-múltak a napok, s én napról napra jobban megszerettem az asszonyt, mert egyre jobb és jobb tulajdonságokat fedeztem fel benne. De testvéreim nem nézték jó szemmel, sot még engem sem, mert megirigyelték, hogy jobb üzletet csináltam, mint ok. Elhatározták, hogy egy éjjel feleségemmel együtt megölnek és a tengerbe vetnek. Feleségem, akirol késobb kiderült, hogy tündér, jól tudta, hogy testvéreim mit határoztak, és mégsem szólt egy árva szót sem nekem. Engedte, hogy mind a kettonket a tengerbe hajítsanak. Amikor aztán csakugyan beledobtak a tengerbe, szép gyengéden megfogta a karomat, fölszállt velem a magas levegoégbe, aztán egy gyönyöru szép szigeten leszállt és így szólt hozzám:

- Íme, édes jó uram, megháláltam a te nagy jóságodat. Tudd meg, hogy én nem vagyok földi no, tündér vagyok. Amidon megláttalak téged a tenger partján, megszerettelek. Rongyos ruhába azért öltöztem, hogy próbára tegyem a szívedet. Jóságért jósággal fizettem, életedet megmentettem, most pedig nem nyugszom, amíg gonosz testvéreidet érdemük szerint meg nem büntetem.

Sokáig szólni sem tudtam az álmélkodástól, aztán megköszöntem jóságát, de kérve kértem, hogy ne bántsa testvéreimet, mert igaz, hogy gonoszak voltak, de mégiscsak a testvéreim.

De az asszony hallani sem akart arról, hogy büntetlenül hagyja testvéreimet. El akarta süllyeszteni a hajójukat, én azonban addig kértem, addig könyörögtem, hogy elállt ettol a gondolattól. Majd szép gyengéden megfogta karomat, fölszállt velem a magasba, repült velem hegyek, völgyek, erdok, mezok, tengerek felett, aztán leszállt a házam födelére, ott letett, és eltunt, mintha a föld nyelte volna el.

Mit tehettem, hiába néztem jobbra-balra, mindenfelé, nyomtalanul eltunt. Lekúsztam hát a tetorol, kinyitottam házamat, kiástam a háromezer aranyat s ismét boltot nyitottam.

Egyszer két fekete kutya tért be a boltba, alázatosan, farkcsóválva közeledtek felém. Nem tudtam, mit gondoljak. Hogyan került oda ez a két kutya? És miért oly alázatosak mindjárt az elso pillanatban velem, az idegennel. De nem sokáig tartott a csodálkozásom, váratlanul elottem termett a tündér és ezt mondta:

- Édes jó uram, ne csodálkozzál ezeken a kutyákon: testvéreid ok.

- Hogyan? - lobbantam szörnyu haragra - hát mégis megbüntetted oket?

- Nem én - mondotta a tündér - hanem egyik testvérem. Ot bíztam meg, hogy kiossza a megérdemelt büntetést. Elsüllyesztette a hajót, odaveszett a portékájuk, odaveszett a tied is, én azonban kárpótollak téged a te portékádért. Testvéreid miatt se búsulj, mivelhogy csak tíz esztendeig tart a büntetésük: addig maradnak kutyák. Ennyi büntetést bizony megérdemelnek.

Így szólott a tündér s abban a szempillantásban el is tunt. Teljes tíz esztendeje - folytatta az öregember a beszédét - hogy szüntelenül úton vagyok, keresem a tündért, és viszem magammal ezt a két fekete kutyát is, akik nemsokára ismét emberré változnak, ha a tündért megtalálom. Ezen a tündérkereso utamon találkoztam ezzel a két öregemberrel és ezzel a szerencsétlen kereskedovel, íme, ennyi az én történetem. Elég érdekesnek találod-e, ó, szellemek királya, hogy elengedd-e szerencsétlen ember büntetésének második harmadát?

- Annak találom - mondotta a gonosz szellem - elengedem büntetésének második harmadát.

És íme, megszólalt a harmadik öregember:

- Ó, szellemek hatalmas királya, nekem is van történetem, a két elsonél jóval érdekesebb. Hallgasd meg ezt is, és ha csakugyan érdekesebbnek találod, engedd el e szerencsétlen ember büntetésének harmadik harmadát is.

- Hadd hallom - szólt a gonosz szellem.

A HARMADIK ÖREG ÉS AZ ÖSZVÉR TÖRTÉNETE

- Ez az öszvér - kezdte beszédét az öregember - a feleségem volt. Történt, hogy egyszer teljes egy esztendeig voltam távol üzleti ügyekben, s amikor hazakerültem, feleségemet egy fekete rabszolga karjai közt találtam. Az asszony, mihelyt megpillantott engemet, felkapott az asztalról egy pohár vizet, hirtelen-váratlanul, szemembe öntötte, aztán valami érthetetlen szavakat mormolt. Azonmód kutyává változtam, a gonosz asszony pedig kikergetett a saját házamból. Képzelhetitek, mit éreztem. Búsan mentem végig az utcákon, mindenfelé kóboroltam, már-már szinte összerogytam az éhségtol. Egy mészárszék elé vetodvén, nagy szomorúan megálltam, néztem, néztem a mészárost, addig néztem, amíg megakadt a tekintete rajtam, úgy látszik, megsajnált, és egy csontot hajított felém. Tüstént megrágtam a csontot; ott is maradtam, nagy alázatosan a mészároshoz sompolyogtam, hízelkedve dörzsölodtem hozzá, nyaltam kezét, lábát. Hízelkedésem, ragaszkodásom annyira megtetszett a mészárosnak, hogy este hazavitt a szállására.

De, ahogy beléptünk a házba, a mészáros leánya csak reám nézett és menten elfátyolozta arcát. És így szólt apjához:

- Ugyan bizony, édesapám, hogy hozhattál férfit a házunkba?

- Miféle férfit? - csodálkozott a mészáros.

- Ezt a kutyát, ni. Mert tudd meg, hogy ez a kutya férfi volt és a felesége varázsolta kutyává. De értek ám én a varázslathoz, mindjárt visszaváltoztatom szegényt.

- Hát csak változtasd vissza, édes leányom - mondotta a mészáros - mivelhogy ezzel Allahnak tetszo dolgot cselekszel. Meghálálod az o nagy jóságát, hiszen az o segedelmével gyógyultál meg nagy betegségedbol.

- Igazad van, édesapám - mondotta a leány. És íme, egy poharat megtöltött vízzel, föléje hajolt, valamit mormolt, meglocsolta arcomat és én abban a pillanatban visszaváltoztam emberré. Kezét-lábát csókoltam, és kértem, hogy büntesse meg feleségemet gonoszságáért, varázsolja át valamivé, akármivé, csak emberi alakjában ne maradjon meg.

- Itt van ez a pohár víz - mondotta a leány - vidd haza, és amikor feleséged alszik, öntsd ezt a vizet az arcára, közben pedig kívánd, hogy változzék át olyan állattá, amilyenné akarod.

Megköszöntem a leány jóságát, nagy hálálkodással elbúcsúztam tole, aztán hazamentem. Meglestem, amikor elalszik a feleségem, arcát meglocsoltam a vízzel és azt kívántam, hogy öszvérré változzék. Abban a pillanatban azzá is változott.

Az öregember, mihelyt a történet végére ért, az öszvérhez fordult és megkérdezte:

- Igazat beszélek?

És az öszvér bólintott. Mindannyian módfelett csodálkoztak, látván, hogy az öszvér igent bólint, hiszen ebbol csakugyan meggyozodhettek, hogy ember volt valaha.

- Nos - kérdezte az öregember a gonosz szellemet - érdekesebb volt-e az én történetem a két elsonél?

- Az volt - mondotta a gonosz szellem - s én meg is tartom szavamat: a büntetés harmadik harmadát is elengedem. Te pedig - fordult a kereskedohöz - köszönd életedet ezeknek az öregembereknek, mert nélkülük szörnyu halálnak halálával haltál volna meg.

Abban a pillanatban, mihelyt ezt kimondta, nyomtalanul eltunt a gonosz szellem. A kereskedo pedig nem gyozött hálálkodni az öregembereknek. Még hosszasan elbeszélgettek, aztán felkerekedtek mind a négyen, sokáig mentek, mendegéltek együtt, aztán elbúcsúztak egymástól. A kereskedo egyenesen hazafelé tartott. Szerencsésen meg is érkezett és még sokáig élt feleségével s gyermekeivel, békességben, boldogságban.

Nincsenek megjegyzések: